ANIME FOREVER!!!
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


Anime and Manga
 
KezdőlapLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

 

 Ascendead Mastert by Nenju

Go down 
2 posters
SzerzőÜzenet
MatsuLaviRukia
Admin
MatsuLaviRukia


Hozzászólások száma : 188
Join date : 2011. Aug. 03.
Age : 27
Tartózkodási hely : The Black/Dark Order

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: Ascendead Mastert by Nenju   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeKedd Aug. 09, 2011 9:34 pm

Tessék elolvasni Nenju fantasztikus irományát :DD Nenju csak tessék :DD
Vissza az elejére Go down
http://bleach-anime-fanclub.gportal.hu
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: Re: Ascendead Mastert by Nenju   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:20 pm

MatsuLaviRukia írta:
Tessék elolvasni Nenju fantasztikus irományát :DD Nenju csak tessék :DD
Na jó... tudom hogy helyenként borzalmas, (elég sok helyen), viszont akkor is ez az első viszonylag normális fanficem. Az én gyerekem, és szeretem. És sok-sok Kamijo van benne... I love you
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: 1. fejezet   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:23 pm

Sötét volt, már alig néhányan jártak az utcákon. Ez pedig azt jelentette, hogy tényleg nagyon késő van, Tokióban ugyanis alig áll meg az élet, reggel öttől hajnali háromig tele van emberekkel az utca. De nekem most pont sikerült a holtidőbe időzíteni a hazatérésemet. Ez is csak Koyu miatt van… Tudtam, nem kellene hagynom, hogy elrángasson magával abba a buliba, de mégis megint ott ültem öt órán keresztül, és nem csináltam semmit. Pedig azt az időt akár alvásra is fordíthattam volna, de nem, mer Koyunak buliba kellett mennie…
Nagyot sóhajtottam, mikor végre elértem azt az utcát, ahol a lakásom volt. Már csak pár percnyire voltam az otthonomtól, ahol várt rám a jól megérdemelt pihe-puha ágyam. Azt hittem, már semmi sem jöhet közbe, de persze nem így lett.
Alighogy elértem a házig, ahol a lakásom is volt, hirtelen hatalmas zaj hallatszott, néhány kiáltás, és megint csend lett. Amikor hátrafordultam, katasztrofális látvány tárult a szemeim elé. Két autó ütközött össze a kereszteződésben, mind a kettő ronccsá vált, a bennük ülők talán mind meghaltak. De az utcán néhány méterre tőlem feküdt egy kislány, aki még élt, de erősen vérzett. Miután feleszméltem a kezdeti sokkból, azonnal odarohantam hozzá. A homloka felszakadt, ebből származott a sok vér. Valószínűleg több helyen volt valamilyen törése, de ezt nem tudtam megállapítani. De szemmel láthatólag nem volt semmi túlságosan súlyos, vagy maradandó károsodást okozó sérülése. Csodával határos módon majdhogynem teljes épségben úszta meg az ütközést.
Néhány perc elteltével aztán felbukkant a rendőrség és a mentők. Egy mentős azonnal odajött hozzám, és megkérdezte, mi van a kislánnyal mellettem. Én nem tudtam semmit mondani, hiszen fogalmam sem volt ki ez a lány, csak reménykedtem benne, hogy jól van. Így aztán a lányt egy hordágyra fektették, betették az egyik mentőbe, és engem otthagytak.
Persze nem sokáig maradtam egyedül, a rendőrök azonnal megrohamoztak, és egyszerre rengeteg kérdést tettek fel. Csak azután voltak hajlandók békén hagyni, miután legalább tízszer elmondtam nekik, hogy nem láttam semmit, épp akkor értem haza, és mire hátrafordultam, már csak a végkifejletet láthattam. Így aztán nem minősültem használható szemtanúnak, úgyhogy utamra engedtek.
Hatalmasat sóhajtottam, és visszaindultam az ajtó felé, amin néhány perccel ezelőtt belépni készültem. Ekkor már eldöntöttem, hogy másnap nem fogok bemenni az egyetemre. Semmi értelme nem lett volna ezután. És meg akartam látogatni azt a kislányt is a kórházban. Nem tudom miért, de aggódtam érte.
Már egészen nyugodtan lépkedtem a házig, de persze semmi sem mehetett zökkenőmentesen. A rendőröktől és mentősöktől eltekintve teljesen kihalt, járókelőmentes utcán megpillantottam egy férfit. A ház fala mellett állt karba tett kézzel, és elégedetten mosolygott. Fogalmam sem volt, miért, de az ösztöneim azt súgták, kerüljem el őt jó messzire. Persze nem mehettem át az út másik oldalára előle, azt azért nem akartam, hogy végérvényesen idiótának tituláljanak, de azért igyekeztem tartani a távolságot.
Mikor odaértem mellé, egy pillanatra a vér is megfagyott az ereimben. Ugyanis nem bírtam megállni, hogy rá ne nézzek. Bár az az egy pillanat, amíg az arcát figyeltem, nem volt elég valami alapos megfigyelésre, mégis megláttam valami olyat, amit képtelen voltam elhinni. Pontosan akkor, amikor rápillantottam, barna szemei hófehérré változtak, és addigi elégedett mosolya egy csapásra ördögivé vált. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy teljesen lesokkolódjak, és egy kicsit még sietősebben folytassam az utat a lakásom felé. Mikor végre felértem, már arra sem volt erőm, hogy átöltözzek, csak levettem a cipőm és a kabátom, és ruhástól dőltem be az ágyba. Bár nagyon kimerült voltam, aludni mégsem tudtam. Azok a szemek nem hagytak nyugodni…
Hajnali négyig azon gondolkoztam, hogy mégis mi lehetett az, amit láttam, de aztán nem jutottam semmire, és az egészet betudtam annak, hogy a fáradtság miatt hallucináltam. Bár ez még mindig nem volt valami meggyőző indok, és még mindig rettentő zaklatott voltam, valahogy mégis elnyomott az álom.
Amikor felébredtem, az óra fél egyet mutatott, a nap már magasan járt az égen. Már teljesen biztos volt, hogy nem fogok elmenni az egyetemre… Néhány percig még forgolódtam az ágyban, aztán felkeltem. Kicsit rendbe szedtem magam, bepótoltam elmulasztott esti teendőimet, úgy, mint fürdés, átöltözés. Mikor ezekkel kész voltam, kivonultam a konyhába, és elővettem a fémdobozt, amiben több tucat zacskós leves sorakozott. Nagyon nem volt erőm főzni. Beleöntöttem egy tányérba a levesport, vizet melegítettem, és a porra öntöttem. Aztán a tányérommal és egy kanállal felfegyverkezve leültem az asztal mellé, és elkezdtem kevergetni az egyre levesszerűbbé váló port.
Idő közben persze nagyon elgondolkoztam, ahogy lenni szokott, és csak negyed óra múlva eszméltem fel legközelebb. Azon töprengtem, hogy vajon el kellene-e mennem meglátogatni azt a kislányt a kórházban, vagy sem. Hiszen nem vagyok a hozzátartozója… Ám végül mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá. Így aztán mikor befejeztem az ebédet, fogtam magam és elindultam. Szerencsére tegnap még volt annyi lélekjelenlétem, hogy megkérdezzem, mégis hova viszik a lányt, így tudtam, merre kell mennem. Amikor elértem a kórházat, nagyot sóhajtva léptem be az ajtón. Éreztem, hogy valami visszafordíthatatlan fog történni, ha bemegyek. Azt nem tudtam, hogy ez vajon jó-e vagy rossz, csak azt tudtam, ha elkezdődik, akkor képtelen leszek megállítani.
Ennek ellenére bementem a kórházba, és odasétáltam a recepcióhoz. Megkérdeztem, hol van a lány, akit tegnap behoztak. Csodák csodájára nem kérdezték meg, hogy hozzátartozója vagyok-e, csak azt mondták, hogy nem maradhatok nála sokáig, mert ma valaki érte jön, és elviszi.
Így aztán kicsit sietve mentem fel a harmadikra, és szeltem át a folyosót. Végül elértem a termet, ahol a lány volt. Amikor beléptem, egy nővér volt vele, de ő sem kérdezte meg, ki vagyok. Aztán odanéztem a lányra, aki éppen egy asztalnál ült, és rajzolt valamit. Teljesen egészségesnek tűnt, amin meglepődtem, tekintve, hogy egy olyan közlekedési balesetben képtelenség, hogy ne sérüljön meg.
Vele nem beszéltem, csak a nővértől kérdeztem meg, hogy mégis mi történt a lánnyal. Azt mondta, hogy a szülei megálltak a kereszteződésnél az autóval, hogy felvegyék a lányt, aki addig a nagyszüleinél volt, és ekkor ütközött beléjük az autó, ami nagy sebességgel kanyarodott be az utcába. A homlokát eltalálta egy üvegszilánk, ettől repedt fel, de nem volt semmi komoly baja, inkább a sokk miatt ájult el.
Nem is maradtam tovább, hiszen tudtam, hogy a lányért eljön valaki, és akkor már nem kéne itt lennem. Elköszöntem a nővértől, és elindultam a folyosón. Gondolataimba merülve ballagtam, és már valahol az előtérben jártam, amikor megláttam Őt. Amint megpillantottam, felismertem. Nem is tudtam volna nem észrevenni őt, hiszen egész éjjel az ő arca járt a fejemben. A hófehér szemei…
Mikor elhaladt mellettem, a levegő mintha lehűlt volna egy kicsit. Ránéztem, és láttam, hogy elmosolyodik. Ugyanolyan ördögien, mint az előző napon. Ám most valami mást is láttam. A fogai hófehérek voltak, de nem is ez volt a furcsa, hanem a szokatlanul hosszú szemfoga. Kell nekem annyit nézelődnöm… Most még eggyel több rejtély. A szemét most nem láthattam, mert napszemüveget viselt, így még azt a kicsi nyugalmat sem kaphattam meg, ami azzal járt volna, hogy látom, a szemének normális színe van.
Miután elment, én megálltam, és utána pillantottam. Bár hátulról nem láthattam sokat belőle, azért mégis jó alaposan végigmértem. Magas volt, nagyon magas, ami nem mindennapi dolog Japánban. Világos vörösesbarna haja hullámos volt, és a válláig ért. Ennyi volt, amit így hátulról meg tudtam állapítani róla, de most, az imént látott dolgok után már ez is túlságosan leterhelte a befogadóképességemet, ezért aztán úgy döntöttem, nem bámészkodok többet, hanem hazamegyek szépen, és megnyugszom.
Csendben ballagtam Tokió utcáin, a körülöttem lévő hatalmas zajt is sikerült kizárnom, és egyre csak a tegnap este az utcán, és a ma, a kórházban látottakon gondolkodtam. Így ment ez addig, amíg haza nem értem, sőt még azután is.
Próbáltam elfoglalni magam valamivel, de nem sikerült. Mikor hazaértem, leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, de szokás szerint pont akkor nem volt semmi normális műsor, amikor kellett volna. Így aztán kikapcsoltam azt, beültem a számítógép elé, és megnéztem az e-mailjeimet, de ez sem tartott annyi ideig, mint szerettem volna, hogy tartson, és nem is kötött le annyira. Így aztán azzal próbálkoztam, hogy felhívom Koyut, de nem vette föl. Vagy megint otthon hagyta a mobilját, vagy ismételten elvesztette valahol. Egyik variáció sem lenne túl meglepő.
Végül aztán feladtam, kikapcsoltam a számítógépet, amit azelőtt elfelejtettem, és visszavonultam a szobámba. Teljes mértékben átadtam magam a gondolataimnak. Az ágyamon hátradőlve merengtem az elmúlt másfél nap eseményein. Próbáltam több dologra visszaemlékezni, de a gondolataim mindig visszatértek hozzá. A megérzéseim azt súgták, hogy tartanom kell tőle, és kerüljem el olyan messzire, amennyire csak tudom, de én mégis kíváncsi voltam rá, hogy ki ez az ember, akitől annyira félnem kéne…
Az elkövetkező néhány napban rengetegszer jutottak még eszembe ezek, és ehhez hasonló dolgok, de az életemet sikerült visszaállítanom a normális irányba. Másnap már bementem az egyetemre, és minden onnan folytatódott, ahol két napja abbamaradt. Legalábbis látszólag…
Koyunak nem mondtam semmit sem a balesetről, sem a titokzatos férfiről, aki nem hagyta nyugodni a gondolataimat. Nem értette volna meg, tudom. Ő nem vevő az én amúgy is élénk fantáziavilágomra. Meg volt neki elég baja, nem akartam még ezzel is terhelni. Ekkor még nem tudtam, hogy végül legjobb barátnőm lesz az, aki miatt újra látni fogom a titokzatos férfit.
Csütörtökön ugyanis Koyu azzal állt elém, hogy kísérjem el egy sajtókonferenciára, mert a tanár, akivel ment volna megbetegedett, neki adta a jegyét, és ő nem akar egyedül menni. Én először nem akartam vele tartani, de ő egyre csak mondta, és mondta…
Akkor még fogalmam sem volt, hogy mégis milyen konferencia lesz ez, és hogy ki lesz ott, de ő megnyugtatott, hogy nekünk úgysem kell tennünk semmit, ő amúgy is csak megfigyelőként ment volna oda, és így, hogy nincs vele a tanár már végképp nem fog csinálni semmit. Ebben én erősen kételkedtem, de tudtam, addig nem fog békén hagyni, amíg igent nem mondok.
Végül aztán azzal jött, hogy a regényírás is olyan, mint az újságírás, csak nagyban, és én ekkor döntöttem úgy, hogy inkább elmegyek, csak ne kelljen több ehhez hasonló hülyeséget hallanom…
*

Egy hatalmas tokiói tetőtéri lakás nappalijában egy fekete ruhás lány ült egy asztalnál, és éppen rajzolt valamit. Nem messze tőle egy vöröses hajú, fekete ruhás férfi állt az ablak mellett, a párkányra támaszkodva. Keze alatt, az ablakpárkányon egy tökéletes szépségű vérvörös rózsa feküdt. Homlokát egy pillanatra nekidöntötte a hideg üvegnek, felsóhajtott, és lenézett a rózsára. - Miért nem tudom elfelejteni őt? - kérdezte, aztán kinézett az ablakon Tokió városára
*

Másnap délután Koyu már teljes extázisban pattogott mellettem, ugyanis kiderítette, hogy ez valami nagyon fontos, és nagyon elit sajtókonferencia, és ő bizony ott lesz. Én persze csak sóhajtottam egy nagyot, és kissé lehangoltan ballagtam, próbáltam oda sem figyelni rá. Valamiért nagyon rossz előérzetem volt, de nem tudtam miért. Azt meg mégsem mondhatom neki, hogy ne menjünk el, mert azt súgják a megérzéseim, hogy baj lesz. Az ilyenekben ő nem hisz.
Így aztán egy kis aggodalommal léptem be a hatalmas épület szintúgy hatalmas, és rettentően elegáns termébe. Mikor Koyuval beértünk, nem kicsit ámultunk el. Igaz, a helyiség talán nem volt olyan nagy, mint elsőre hittük, de annál lenyűgözőbb. A padló márványból volt, de nagy részét egy vörös, gazdagon díszített szőnyeg takarta. Velünk szemben néhány éjfekete szekrény volt, mellettük kétoldalt lépcsők, melyek egy erkélyre vezettek föl. Az erkély alacsony korlátját alul vérvörös rózsák díszítették. Az erkély mögött lévő területet függöny takarta. A mennyezetről fényűző, régies csillár lógott. Már azt hittem, úgy kell összekaparnom Koyut a nagy ámulatából, de aztán a terem szép lassan megtelt, és mi is elfoglaltuk a helyünket. Koyu mindenképpen elöl akart állni, de a mostanában elég pontosan működő megérzéseim azt súgták, hogy jobb, ha hátramegyek. Sokáig győzködtem barátnőmet, de nem adta be a derekát. Már azon gondolkoztam, hogy ottmaradok vele, de végül úgy döntöttem, én mégis hallgatok a belső hangra, és hátul fogok állni, ahonnan hamar kislisszolhatok, ha baj van.
Végül aztán elkezdődött a sajtótájékoztató. Az erkélyen öt, igen furcsa ruhába öltözött alak jelent meg. Máskor mind az ötöt jó alaposan végigmértem volna, de a középen állónál leragadt a figyelmem. Ő volt az, efelől semmi kétségem sem volt. Fehér bőr, hullámos, vörös haj. Minden stimmelt. Az igaz, hogy a mellette állókhoz hasonlóan ő is valami fura, leginkább a 17. századra emlékeztető ruhát viselt, de kétségtelenül Ő volt az. Ő szólalt meg elsőként. Egyre csak beszélt és beszélt, de én nem tudtam arra figyelni, mit mond. Egyre csak a szemét figyeltem. Még mindig tudni akartam, hogy csak képzelődtem-e, aztán megtörtént. Egy pillanatra a tekintetünk összetalálkozott. Ő egyenesen belenézett a szemembe, de én nem tudtam állni a tekintetét, és elfordultam.
Mikor újra az erkély felé fordultam, ő már másfelé nézett. Ekkor megpillantottam mellette még valakit, akit eddig észre sem vettem. Az a kislány volt, akit alig néhány napja láttam először. Az, akihez bementem a kórházba. De most mégis más volt. A tekintete… valahogy… ördögien csillogott. Pontosan úgy, mint azon az éjszakán az Övé… Hirtelen csend lett. Ő már nem beszélt tovább, a kezét is levette a kislány válláról, aztán végignézett az embereken. Kialudtak a fények, de az ő hangja keresztülhatolt a sötétségen.
- Most végre… eljött a mi időnk - mondta ördögien csengő hangon.
A következő pillanatban aztán sikítás hangzott fel, majd egyre több és több. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy én nem maradok tovább, és elkezdtem az ajtó felé osonni. Már azt sem tudtam, hol lehet Koyu, nem volt időm megkeresni, és annyira rettegtem, hogy már annak is tudtam volna örülni, ha én kimenekülhetek. Végül aztán sikeresen elértem az ajtót, gyorsan kinyitottam, kiléptem rajta, és ugyanolyan sebességgel be is zártam magam után. Aztán elindultam keresztül az előcsarnokon, a kijárat felé. Itt már világos volt, ami kicsit megnyugtatott, az viszont kevésbé, hogy sehol senkit nem láttam.
Már csak néhány méternyire voltam a kijárattól, és szép lassan kezdtem volna megnyugodni, de akkor felbukkant előttem Ő. A semmiből termett előttem, az arcán ördögi vigyor ült, és a szemei… hófehérek voltak.
- Hová sietsz ennyire? – kérdezte sátáni hangon.
Nekem persze fogalmam sem volt, mit mondhatnék, ha tudtam volna se lettem volna képes megszólalni, tekintve hogy az egész testem egy pillanat alatt ledermedt. Addig fogalmam sem volt, milyen a halálfélelem, de most már kristálytisztán éreztem. Csak álltam ott, mint egy szobor, és ő egyre közelebb és közelebb jött hozzám, mígnem alig pár centire volt tőlem.
- Mostanában túlságosan sokszor látlak, mondd csak, szerinted miért van ez? – Ekkor már azt sem tudtam nem észrevenni, hogy a szemfogai tényleg sokkal hosszabbak, mint amilyennek normális esetben lenniük kéne. Ami abban a pillanatban először eszembe jutott… de aztán valahogy sikerült elterelnem a gondolataimat erről a képtelenségről. – Te most nagyon félsz - jelentette ki, miután a hátam mögé lépett. – Sokkal hevesebben ver a szíved, mint kellene - Ekkor már mögöttem állt, hátulról átkarolt egy pillanatra, közel húzott magához, aztán kezeit a vállamra fektette. – A vérednek olyan illata van, mint a rózsáknak – mondta, miközben a nyakamhoz hajolt. – Tudod, én bolondulok a rózsákért – suttogta kis szünet után a fülembe.
Ennél a pillanatnál döntöttem úgy, hogy ez nekem már túl sok. Kristálytisztán meg voltam győződve arról, amit eddig csak egy lehetetlen ötletnek tartottam. Ő egy… vámpír.
Miután ezt sikerült megállapítanom, azonnal elájultam.
*
Egy férfi suhant Tokió külvárosában, a sötét utcákon. Karjaiban egy ájult lányt tartott. Egy pillanatra felnézett az égre, és felsóhajtott.
- Csak a gond van veled… de miért akarlak mégis magammal vinni? – kérdezte a karjaiban fekvő alvó lányt, aki persze nem válaszolhatott neki.
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: 2. fejezet   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:24 pm

Reggel egy hatalmas ágyban ébredtem. Először fogalmam sem volt, hogy hol lehetek, de aztán eszembe jutottak az előző este eseményei. Persze még ez után sem tudtam, hogy mégis hol vagyok, de egy kicsit mégis okosabb lettem. No meg azt sem tudtam, hogy mit tehetett velem, miután elájultam, de úgy éreztem, hogy jól vagyok és még élek. Ez valahogy megnyugtatott.
Miután tíz percig nem történt semmi, úgy döntöttem, felfedezem a szobát, ahol ébredtem. Kimásztam az ágyból, és körülnéztem. Ami először tudatosult bennem, az az volt, hogy körülöttem minden vörös. Nagyon vörös. A baldachin az ágyon, az ágynemű, a kanapék, a szőnyeg, a fal, minden. Csak a fabútorok voltak feketék. Miután ezt sikerült megállapítanom, alaposabban is végignéztem mindent. Az ágy hatalmas volt, és gyönyörű faragások díszítették. Mellette kétoldalt éjjeliszekrények álltak. Az egyik szekrényen egy vörös ernyős lámpa állt, a másikon pedig egy üres váza. Nem tudtam, mi célból lehetett ott, de mégy egy rejtély nem hiányzott az életemből.
Az ágy mellet, baloldalon a falnál állt egy fiókos szekrény, fölötte egy ezüstkeretes tükör. Emellett egy üvegezett ajtó volt, de azt már meg sem mertem nézni, mi van a túloldalán. Az ajtótól jobbra volt még egy nagy szekrény, amin az ágyhoz hasonlóan faragások voltak. Emellett a szekrény mellet nyílt egy másik, feketére festett fa ajtó. Az ággyal szemben volt egy kanapé, és egy fotel, a kettő között egy kis, kerek kávézóasztal. A plafonról pedig egy fényes ezüstszínű csillár lógott.
Miután ezt mind végignéztem, nem tudtam mit csinálni, ezért aztán újra leültem az ágyra, és gondolataimba merültem. Aztán hirtelen eszembe jutott valami.
- Koyu… a fenébe…- mondtam, és hátradőltem az ágyon.
Ekkor ugyanis eszembe ötlött, hogy Koyu bizony odabent volt előző este, és ha Ő vámpír, akkor valószínűleg a másik négy is az volt. És Koyu ott volt benn… Ebből semmi jó nem származhat.
- Ne aggódj a barátnőd miatt. Most biztonságban van. – hallottam meg egy hangot a semmiből, aztán megláttam őt ott ülni az egyik kanapén az ággyal szemben. Én azután köpni-nyelni nem tudtam, és beletelt egy időbe, mire feldolgoztam, hogy ő már csak így hirtelen a semmiből tűnt fel. De most legalább normális ruhában volt, nem olyan több száz évvel ezelőtti cuccban, mint előző este. Ennek ellenére ez a hirtelen felbukkanásos dolog még mindig zavart. – Idegesít, mi? –vigyorgott rám pimaszul, miközben már alig két centire állt tőlem.
- Még szép… - morogtam halkan, de ő így is meghallotta.
- Pedig nekem tetszik – mosolygott még midig, miközben már a szoba túlsó sarkában állt – Egészen… - kezdte el, de mikor befejezte a mondatot, már az ágyam szélén ült –… szórakoztató.
- Hát szerintem nem – dőltem hátra a párnák közé, és ő most kivételesen nem tűnt el, hogy egy pillanat múlva a szoba másik részében bukkanjon fel. Engem figyelt.
- Sok kérdésed van… - jelentette ki, miközben a szemeimet fürkészte. Hát még a gondolataimban is tud olvasni? Egyre jobban idegesített ez az ember… vámpír. - Nem, nem tudok a gondolataidban olvasni. Legalábbis nem azon a módon, ahogy te hiszed. De ha akarom, akkor tudom érzékelni, hogy milyen dolgokra gondolsz.
- Akkor azt is tudod, hogy idegesítőnek tartalak – fordítottam el tőle az arcom, de ő ekkor az ágy másik oldalán tűnt fel.
- Igen, de… élvezem- mosolyodott el megint. Én már megelégeltem ezt az egészet, felálltam az ágyról, és elkezdtem az üvegajtó felé sétálni, de persze neki megint az utamba kellett állnia.
- Hová készülsz? – kérdezte, miután hirtelen megjelent előttem.
- Minél messzebbre innen – sóhajtottam fel.
- Pedig azt se tudod, hogy hol vagy…
- Ez igaz, de abban biztos vagyok, hogy nem jó helyen – mondtam, aztán megkerültem őt, és már mentem is volna kinyitni az ajtót, de ő villámgyorsan elkapta a karom, és visszarántott, aminek köszönhetően elég közel kerültem hozzá.
- És azt gondolod, hogy én csak úgy el fogom engedni az ünnepi vacsimat? – vigyorgott rám megint.
- Hát… reménykedtem benne – néztem föl rá. Na álljunk csak meg…. Ünnepi vacsi? Nekem el kell tűnnöm innen.
- Mi másért hoztalak volna ide? Amúgy meg ne reménykedj, innen nem fogsz egykönnyen kijutni – mondta, aztán egy pillanat múlva már az egyik kanapé mellett álltunk, ő pedig lenyomott rá, aztán ő is leült az egyik fotelba. - ha nyugton maradsz, esetleg válaszolok néhány kérdésedre… - gondolkozott el egy kicsit, miközben könyökét a fotel karfájára támasztotta. Amikor megláttam a körmeit, egy pillanatra elállt a szavam. Ahogy megcsillant rajtuk a fény, olyanok voltak, mintha üvegből lettek volna. Még egy természetellenes dolog rajta. Bár ha jobban belegondolok, az ő egész lénye teljesen természetellenes.
- Akkor most mondd meg, hogy hol vagyok – dőltem hátra a fotelban.
- A kastélyunkban, ahol én, és a barátaim élünk.
- Hát erre magamtól is rájöttem – jelentettem ki.
- Márpedig tőlem most ennél pontosabb információt nem fogsz megtudni.
- Mi vagy te? – néztem fel rá hirtelen. Igaz, már sejtettem, de azt akartam, hogy ő is mondja ki.
- Ezt már te is tudod… - mosolyodott el egy kicsit. – Nem tépem a szám feleslegesen…
- Minek hoztál ide? –tettem fel a következő kérdést. Van egy olyan érzésem, hogy ha nem akar válaszolni, én úgyse fogom tudni meggyőzni…
- Azt majd meglátod – mosolyodott el rejtélyesen. Na jó, már tényleg halálosan felidegesített.
- Nekem ebből elegem van – pattantam fel a kanapéról, aztán átcsörtettem a szobán és ledobtam magam az ágyra, a rengeteg párna közé. - Legalább a nevedet mondd meg… - kértem.
- Most nincs kedvem hozzá… - állt fel a kanapéról, aztán elindult az ajtó felé. Nekem már annyira elegem volt az egész lényéből, hogy fogtam magam, és utána vágtam négy kispárnát, de mielőtt elérhették volna őt, visszafordult, és elkapta őket. A következő pillanatban a négy párna valami eszméletlen erővel csapódott be az ágyba pár centire mellettem.
- Szörnyen gyerekes vagy – sóhajtott fel színpadiasan, miközben kinyitotta az ajtót. Na persze, bagoly mondja verébnek… - Kamijo – mondta, mielőtt kilépett volna az ajtón.
- Kamijo… – mondtam ki akaratlanul is, mikor már távozott a szobából. És a legjobb az, hogy Koyuról még mindig nem tudok semmit. – A francba! –kiáltottam föl. Ez már túl sok, túl tömény volt nekem. Egész életemben nem ért ennyi élmény, mint most, három nap alatt.
Teljesen magamba roskadva ültem az ágyon, és azon gondolkoztam, hogy mégis mihez kéne, hogy kezdjek, magammal, aztán elhatároztam, hogy megnézem, mi van a fekete ajtó mögött. Felálltam az ágyról, és odasétáltam hozzá. Mikor bementem, nem tűnt fel más, csak az a rengeteg márvány, ami nagyjából mindent beborított.
Miután feldolgoztam ezt, rájöttem, hogy én bizony egy fürdőszobában vagyok. Volt ott minden, ami szemszájnak ingere, meg ami csak a leggazdagabb embereknek adatik meg. Röviden, tömören, akkora fürdőkádat még életemben nem láttam. Fényképen se… Remek, már azt is tudom, itt mi van.
Miután visszamentem a szobába, már nem is tudom miért, de kinyitottam a szekrény ajtaját, ami legnagyobb meglepetésemre tele volt mindenféle ruhával. Ezt látva úgy döntöttem, megfürdök. Az legalább megnyugtat egy kicsit…
Miközben benn áztam a kádban, azon töprengtem, ami körülöttem történt az elmúlt pár napban. Meg azon, hogy minden bizonnyal hamarosan meghalok. És ez egy kicsit se tett boldoggá. Gyorsan más irányba is tereltem a gondolataimat. Az első dolgom az volt, hogy megismerjem a helyet, ahová nem is tudom hogyan, de becsöppentem. No meg az, hogy végre megtaláljam Koyut, ha egyáltalán itt van. De abból, amit leszűrtem, valószínűleg itt kellett lennie. Még akkor is, ha fogalmam sincs, hol van az az itt.
Miután kimásztam a kádból, becsavartam magam egy törülközőbe, és csak reméltem, hogy Kamijonak nem akkor jut eszébe váratlanul feltűnni a szobában, amikor én öltözöm. Persze, még csak az kéne… Odasétáltam a szekrényhez, és újból végigmértem a tartalmát. Nagyjából az összes ruha vagy vörös, vagy fekete, vagy valami egyéb sötét színben pompázott. Ám én az egyetlen fehér darabot választottam. Kellett valami, ami kicsit feldob, de ha sötét ruhában vagyok, az még jobban nyomasztana.
Az a ruha nagyon tetszett. Ejtett vállai voltak, a mellrész alatt és a csípőmnél pedig vékony csipkeszalag futott körbe rajta, ahogy a szoknyarészen is több vonalban. Egy barna sarut vettem fel hozzá arany díszítésekkel. Ezt a szekrény aljában találtam még több cipő társaságában. Miután végeztem az öltözködéssel, lerogytam az ágyra, és azon gondolkodtam, hogy mégis mit kellene csinálnom. Aztán rájöttem, hogy már legalább egy teljes napja, hogy utoljára ettem, és hogy meglehetősen éhes vagyok. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó.
Egy meglehetősen fura külsejű férfi lépett be rajta, aki valahonnan ismerős volt nekem. Aztán rájöttem, hogy ő is ott volt az előző este Kamijo mellett. Mondanom sem kell, kicsit érdekesnek tűnt, de annyi meglepő dolog ért, hogy ez már szinte semmiség volt.
- Szia – köszönt nekem mosolyogva, mikor meglátott az ágyon ülni.
- Öm… Helló – néztem fel rá kicsit zavartan.
- Gyere, hoztam neked ebédet – mondta, aztán elindult az üvegajtó felé. Én meg mi mást tehettem volna, követtem.
Amikor kiértem, akkor meggyőződhettem róla, hogy én bizony egy palotában vagyok. A hely leginkább a Shönbrunnra emlékeztetett, csak ez még annál is sokkal nagyobb volt. A kertről meg nem is beszélve. Annak nem is láttam a végére. Csak azt tudtam megállapítani, hogy másképp nem nézhet ki így a fű, ha csak nem nyírja le valaki minden nap kisollóval. Meg azt, hogy ahová csak nézek, mindenhol rózsákat látok.
- Csinos udvar, igaz? – nézett vissza rám a szőke hajú férfi. – Kamijo imádja a rózsákat, úgyhogy tele van vele a kert. Már én is megszerettem.
- Ühüm… - abban a helyzetben ennél sokkal értelmesebb hozzászólás nem jutott az eszembe.
- Na gyere, egyél – sétált oda az erkélyen lévő kis asztalhoz, ami tele volt mindenféle ennivalóval, és leült az egyik székre. Én is helyet foglaltam vele szemben. – Imádok emberi ételeket főzni – mosolyodott el. – És most, hogy Murasaki meg te itt vagytok, már nem szólhatnak miatta semmit.
- Murasaki? – néztem rá kíváncsian, miközben nekiálltam enni.
- A kislány, akit meglátogattál a kórházban – dőlt hátra a székében.
- De ő… ő nem olyan mint ti? – néztem fel rá.
- Úgy érted, hogy ő nem vámpír? De igen, az, csak mégis más, mint mi. Pont ezért van itt. De ezt most hosszú lenne elmondani.
- Murasaki… - gondolkoztam el egy kicsit, aztán felidéztem a kislány arcát.
- Jut is eszembe, én Hizaki vagyok – na végre valaki, aki hajlandó megmondani a nevét. – Ne is törődj Kamijoval, Hazel. Ma bal lábbal kelt fel. Általában nem viselkedik így, de vannak ilyen napjai – gondolkozott el – azon már meg sem mertem lepődni, hogy tudja a nevem.
- Értem. És nem tudod, hogy…
- A barátnőd jól van, már amennyire jelen állapotában az lehetséges.
- Ezt hogy érted?
- Ő is vámpírrá fog változni. Tegnap, miután kiszívtam, valahogyan vér került a szervezetébe, aztán rám vetette magát, és majdnem kiszívta az összes vérem. Alig bírtam levakarni… - sóhajtott fel. Hát igen, Koyu minden helyzetben Koyu marad…
- És most mi történik vele?
- Idehoztam a kastélyba. Megküzdött azért, hogy vámpír lehessen, úgyhogy a törvényeink szerint kötelességünk megmenteni az életét, amíg nem lesz képes önellátó lenni. Most valahol lent van a pincében, a sötétben. Már nemsokára vége lesz az átalakulásának. – na jó… az azért bele fog telni egy kis időbe, mire feldolgozom, hogy a legjobb barátnőm vámpír, de hát annyi feldolgozni valóm van, hogy ez hirtelen csak egy lett a sok közül. Ő legalább életben maradt, de ahogy Kamijot elnézem, én nem leszek ilyen szerencsés…
- Ne aggódj, Kamijo nem akar megölni téged. Vonzódik hozzád – mosolyodott el.
- Az feltűnt… - mosolyodtam el szarkasztikusan.
- Az egy dolog, hogy imádja a véred illatát. Bár amennyire imádja a rózsáit, ezt nem is csodálom – mért végig egy pillanatra. – de kedvel is téged. Látta, amikor odamentél Murasakihoz, miután a szülei karamboloztak.
- Bárki megtette volna – mondtam.
- Nem hiszem. De ha mégis, akkor is te voltál ott éppen, és te tetted meg.
- De… honnan tudta Kamijo, hogy Murasaki szülei…
- Ez most szörnyen fog hangzani, de mi intéztük úgy, hogy karambolozzanak.
- Mi?
- Ezt még biztosan nem értheted. De jobb lesz, ha elmagyarázom, így talán kicsit tisztább képet kapsz a történtekről. Murasaki rengeteg ember életét mentheti meg azzal, hogy a szülei meghaltak. Ugyanis ő egy régi vámpír klánból származik, és ha már nem is vámpírnak született, képességei végig öröklődtek az anyai ágán. A szülei nem adták volna őt oda nekünk, még szép, hogy nem! De nekünk szükségünk volt rá, mert az ő segítségével talán elérhetjük azt, ami a több ezer éves vámpírcsaládoknak sikerült csak eddig, azt, hogy soha többé nem kell vért innunk.
- Ühüm… értem… azt hiszem… - nyögtem ki. – Szóval ezért menti meg több ember életét… - gondolkoztam el kicsit.
- Igen, mindenkit megment, akinek nekünk valaha ki kellene szívnunk a vérét, hogy életben maradjunk. Régen, főleg abban az időben, ami után én születtem, még mindenhol akadtak bűnözők, akiket nem volt kegyetlenség megölni, de most már nehezebb őket megtalálni, így kénytelenek vagyunk ártatlan embereket is ölni, olyanokat, mint a te barátnőd.
- Értem… Na várjunk csak… te mikor is születtél?
- Még valamikor a Római Birodalom fénykorának idején – mosolyodott el. – Azon a területen éltem, ahol most Németország van – dőlt hátra. – Az életem emberi szakaszát már nem ott éltem le. De nem hiszem, hogy te most az én élettörténetemet szeretnéd meghallgatni.
- Dehogynem – dőltem előre kíváncsian. Nagyon is hallani akartam, tekintvén, hogy egyrészt imádtam a történelmet, és Hizaki maga volt az élő történelemkönyv, másrészt meg reméltem, hogy így megtudhatok róla, és az összes itt élő vámpírról is valamit.
- Ha tényleg érdekel, akkor elmondom. Időm, mint a tenger – dőlt hátra, aztán belekezdett. – Augustus császár idején, a mai időszámítás előtt ötvenháromban születtem, a Germania Inferior nevű tartományban, amit épp abban az időben csatoltak a római birodalomhoz, bár ekkor még nem volt önálló provincia. Ez a mai Északnyugat- Németország területe. Mivel abban az időben alapították ott az első római településeket, még elég nagy volt a harc, hogy függetlenek maradjunk a birodalomtól. Rengeteg római katonát küldtek oda, megölték azt, aki ellenállt, és elvitték az összes gyereket, hogy ők már római polgárok legyenek, és hogy kineveljék belőlük az ellenállást. Én hat éves voltam, amikor Rómába vittek. Akkoriban az olyan gyerekeket, mint én, gazdag családok fogadták örökbe, így én is egy ilyenhez kerültem. Aztán valakinek az a beteges elképzelése támadt, hogy lányt fognak csinálni belőlem, ami elég jól rajtam is ragadt, mint azt tegnap is láthattad. Bár ez eleinte eléggé fura volt, mire tizennégy lettem, már kezdtem megszokni. Amikor aztán meg akartak házasítani, jobban mondva férjhez akartak adni, akkor megelégeltem az egészet, és rájöttem, hogy jobb lett volna, ha nem akarnak lányt csinálni belőlem, úgyhogy egyik éjjel betörtem a családom kincsestárába, felpakoltam egy csomó aranyat, amivel egész életemben vígan ellehettem volna, felültem mostohaapám egyik lovára, aztán megszöktem. Akkor eldöntöttem, hogy soha többé nem hagyom, hogy nőt csináljanak belőlem, de aztán ez valahogy nem jött be. Sokáig utaztam, visszamentem Germania Inferior területére is, de aztán megtudtam, hogy az egész családomat kiirtották rajtam kívül, úgyhogy nem akartam többé ott maradni. Ezután beutaztam az egész birodalmat, de mindig csak olyan helyeken jártam, ahol véletlenül se ismerhettek fel. Bár ha elég pénzt adtam nekik, sehol nem kérdezték meg, hogy mégis ki vagyok. Így éltem egészen huszonnyolc éves koromig, amikor is vámpír lettem. Akkor éppen Hispániában voltam, és éppen a fogadóba mentem vissza az egyik éjjel, amikor megtámadott egy vámpír. Tulajdonképpen nem sokra emlékszem, csak arra, hogy legközelebb mikor felébredtem, már ilyen voltam. Az, aki átváltoztatott, velem maradt még néhány évig, az ő kastélyában éltem, és ő megtanított mindenre, amit tudnom kell, de a nevét, azt soha nem volt hajlandó elárulni. Együtt vadásztunk, de mindig csak bűnözőkre, ami nekem sokkal szimpatikusabb volt, mintha ártatlanokat öltünk volna. Az új képességeimmel én sem találtam nehéznek megkeresni őket. Aztán az egyik éjjel elindult, és soha többé nem jött vissza. Előtte hetekig azt kérdezgette tőlem, hogy szerintem, ha elindul, akkor képes lesz-e átúszni a tengeren Itáliáig. Ekkor én már sejtettem, hogy nem nagyon sikerülhetett neki, különben jelezte volna, hogy él. Később meg is bizonyosodhattam róla, hogy igazam volt. Körülbelül egy évvel az után, hogy elment, bementem a szobájába, és miközben kutakodtam, találtam egy levelet. Leírta benne, hogy ki akarja próbálni, át tudja-e úszni a tengert, és hogy számításai szerint legrosszabb esetben is elég neki… talán pár hónap, hogy átérjen. Ha fél éven belül nem hallanánk róla, akkor vagy a víz, vagy a szomjúság megölte, és ez esetben minden vagyonát rám hagyja. Épp amikor már kezdtem felélni a pénzem, megint gazdag lettem. De már nem az az ember voltam, aki elindult Rómából. Már egyáltalán nem voltam ember. Már Hizaki voltam, a vámpír. Az új nevemet is ő adta nekem, azt mondta, hogy az egyik már halott keleti barátjára emlékeztetem, akinek szintén ez volt a neve. Minden vámpírnak új nevet kell kapnia születése után, és nekem egy halotté jutott… Bár már megbarátkoztam vele. Nem untatlak még? – nézett fel rám, amin egy kicsit meg is lepődtem, úgy beleéltem magam a történetbe.
- Nem, egyáltalán nem – néztem fel rá. – sőt, örülök, hogy legalább valamit megtudok végre – mosolyodtam el.
- Akkor jó, folytatom, de azért majd megpróbálom rövidre fogni, mert különben még napokig itt ülhetnénk.
- Rendben – dőltem hátra újfent a székben.
- Nos hát, amikor a mesterem a mai időszámítás szerinti hetedik évben meghalt, én lettem a palota új ura. Én ott is maradtam még az elkövetkező párszáz évben. Igaz, az emberek, a szolgálók szép sorban kihaltak mellőlem, de engem ez már nem érdekelt, jól boldogultam egyedül is. Ott a világ végén a birodalom ügyeinek szele nem érhetett el, de én figyelhettem, hogy változik meg a világ. Közben a mesterem könyvtárában kutattam az után, hogy mégis mi lesz velem, meg fogok-e változni, mi lesz az erőmmel, mert azt még a mesterem sem tudta megmondani. Ő se lehetett vámpír néhánytíz évnél régebb óta. De amikor már arra ébredtem, hogy lassan négyszázötven éve annak, hogy ott vagyok egyedül, körülöttem a dicsőséges Római Birodalom szép lassan összeomlik, és én nem hogy gyengülnék, ahogy az a halandóknál jár az öregséggel, hanem egyre erősebb leszek. Akkor már a napra is ki tudtam menni, és nem lett semmi bajom tőle, pedig először valóban meg is ölhetett volna. Ezen felbuzdulva újra elindultam, utaztam, fel akartam fedezni magamnak az újjáépült világot, bár akkor még egyedül. Beletelt még párszáz évbe, mire társat találtam magam mellé. Bejártam egész Európát, Angliától kezdve egészen Oroszországig, de már ezt is nagyon meguntam. Aztán úgy kilencszázötven körül, amikor épp Itáliában voltam, a régi Római Birodalom bölcsőjében, találkoztam egy másik vámpírral, Jasminnel. Tudtam, hogy fiatalabb volt, mint én, még csak pár éve lehetett vámpír, de azt azonnal észrevette rajtam, hogy olyan vagyok, mint ő, hogy egy fajból származunk. Ő hozzám csapódott, elmesélte, hogy elszökött a mesterétől, mert az arra akarta kényszeríteni, hogy női ruhában járjon. Ez meglehetősen ismerős élethelyzet volt számomra, és azonnal megkedveltem őt. Attól kezdve együtt utazgattunk tovább, én elmondtam neki mindent, amit tudtam rólunk, és vele is bejártam egész Európát, sőt még Ázsia nyugati részeire, és Észak-Afrikába is eljutottunk. Jasminnel már nem voltam magányos, bár míg nem volt velem, fel se fogtam, hogy az vagyok. De így, hogy ketten voltunk, már lényegesen jobb volt.
- Ő… ő is ott volt tegnap? – nagyon nem akartam félbeszakítani Hizakit, de tudtam, ha nem kérdezem meg, akkor soha nem kerül rá sor.
- Igen, Kamijo mellett állt balra.
- A barna hajú… - gondolkoztam el egy kicsit aztán eszembe jutott.
- Igen – mosolyodott el Hizaki.
- Bocsáss meg, hogy félbeszakítottalak.
- Semmi baj
- Kérlek, folytasd! – néztem vissza rá.
- Rendben – dőlt hátra a székben, aztán lenézett a kertre, és vissza rám, majd újra belekezdett. – Miután bejártunk mindent, kirobbant a százéves háború. Persze akkor még nem sejthettük, hogy eddig fog nyúlni, de én akkora már láttam eleget ahhoz, hogy tudjam, ez hosszúnak ígérkezik. De Jasmin mindenáron Franciaországba akart menni, mert érdekelték az események, én pedig beleegyeztem. Így jutottunk el egy Párizshoz közeli kastélyhoz, ahol megtaláltuk Kamijot– a nevére felkaptam a fejem, amit Hizaki is észrevett, és elmosolyodott. – Azért mentünk oda, mert élt ott egy vámpír, aki még nálam is idősebb volt, és akivel összefutottam már néhányszor addigi életem során, és gondoltam, hogy ottmaradhatunk egy ideig Jasminnel. De ő nem volt sehol, csak Kamijot találtuk meg a pincébe zárva. Szörnyen gyenge volt, már egy hónapja is lehetett, hogy az a dög oda zárta őt– lett egy kicsit dühösebb a hangja. – Ugyanis az a vámpír, akié a kastély volt, átváltoztatta Kamijot, aztán ott hagyta őt. Kiment, és felgyújtotta magát, hogy a szél szórja szét a hamvait. Nem bírta elviselni a változásokat a világban. Miután ezt megtudtam szegény, akkoriban félőrült Kamijo agyából, hagytam, hogy igyon a véremből, amitől egy csapásra jobban lett. Jasminnel magunkhoz vettük őt, a kastélyt leromboltuk, Kamijo teremtőjének vagyonát pedig biztonságba helyeztük, oda, ahol az enyém is tanyázott. Aztán azt kellett észrevennem, hogy annak ellenére, hogy csak pár hetes vámpír volt, már sokkal erősebbnek bizonyult, mint én. Aztán eszembe jutottak a mesterem könyvei, Ha egy olyan idős vámpír változtat át, aki még soha nem adta oda senkinek a vérét, akkor rád száll az ereje. És akkor tekintve, hogy Kamijot egy ilyen változtatta át, és még az én véremből is kapott, nagyon erőssé vált, több vámpír erejével bírt. A rózsákat mindig is imádta, ez volt a mániája. Van egy különleges képessége, ami még a vámpíroknál is egyedülálló, és amit nem árulhatok el neked, különben engem karóba húz… - mosolyodott el hirtelen Hizaki. – Ettől kezdve az életünk viszonylag nyugalmasan telt. Mi, nagy utazók, bejártuk az egész világot, meglátogattuk a frissen felfedezett földrészeket is, aztán valahogy kikötöttünk Magyarországon - erre felkaptam a fejem. – Igen, tudom, hogy te is onnan származol. – nézett fel rám Hizaki. – Ott is találkoztunk egy fiatal vámpírral. Erdélyben voltunk, hogy felderítsük, mi igaz azokból a históriákból, amit hallottunk, de csak Yukit találtuk. Ő az, aki tegnap Kamijo meg közöttem állt. Ő is Magyarországról származik, mint te, valamikor az ezernyolcszázas évek elején született, és a nagy szabadságharcotok alatt vált vámpírrá. Mikor mi megtaláltuk, annak már jó húsz éve lehetett. Akkor már a kiegyezés után voltatok. Ő is beleegyezett, hogy velünk tart. Nem sokkal később kelet felé indultunk, és akkor találkozunk Teruval Oroszországban. Ő még nagyon fiatal vámpír volt, és nem igazán volt megbarátkozva az új énjével, de mi kitanítgattuk. Most már ő is jól boldogul a képességeivel, pedig mégiscsak ő a legfiatalabb köztünk.
- De hát ő is… legalább százharminc éves! – néztem fel megdöbbenten Hizakira.
- Tudod, az olyan vámpírok, mint az én szememben, aki már több mint kétezer évet éltek, ez már kevésnek tűnik- mosolyodott el. – De azt a százharminc évet már itt éltük le Japánban. Kamijo építtette fel ezt a palotát, ami olyan akadályokkal van körülvéve, hogy soha halandó ember meg nem találhatja, abban a stílusban, ami őt az otthonára, Franciaországra, és a versaillesi kastélyra emlékezteti, amit annyira imád. Meg tele van rózsákkal, amikért egyenesen bolondul. Most már valóban ő a legerősebb ötünk közül, és ezt nem kérdőjelezheti meg senki. Azt hiszem, itt vége is a mesének, elértünk a jelenbe.
- És Murasaki klánja? – néztem fel Hizakira.
- Velük soha nem találkoztam, őket csak a könyvekből ismerem. Ők mindig is keleten éltek, és én oda már akkor jutottam csak el, amikor a vérvonal ereje már eltűnt, de azért rejtve megmaradt bennük. És amikor erről bizonyosságot nyertünk, akkor kezdtünk el kutatni utánuk, a család legfiatalabb tagja után, akinek teljesen tiszta a vére, és most, hogy Murasaki itt van, már csak meg kell találnunk a módját, hogy felszínre hozzuk a képességeit, és hogy aztán mi is átvehessük őket.
- Értem – álltam fel a székből, és odasétáltam az erkély korlátjához. A nap már lemenőben volt, rózsaszínesre festve ezzel az ég alját.
- Én most megyek is, pihend csak ki magad – állt fel Hizaki is, és mire megfordultam volna, ő már nem volt sehol, a tányérokkal egyetemben, amin az ebédem romjai voltak.
Én ott álltam még egy darabig az erkélyen, és figyeltem a lenyugvó napot, miközben Hizaki élettörténetét emésztgettem magamban. Már több mint kétezer éves… Mindenesetre örültem neki, hogy legalább ő hajlandó volt velem normálisan beszélgetni, és most legalább azt tudom, hogy Koyu, amennyire lehet, biztonságban van.
Kis idő múlva bementem a szobába, úgy döntöttem, megpróbálok aludni. Az egyik szekrény legfelső fiókjában találtam egy fekete, alul vörös rózsákkal díszített hálóruhát, azt vettem föl, aztán bebújtam az ágyba, és reménykedtem benne, hogy hamarosan elér az álom. De hát semmi nem lehet úgy, ahogy én szeretném. Azon az éjszakán hatalmas vihar támadt, dörgéssel, villámlással, meg mindennel, ami csak kell. Én meg történetesen féltem mindentől, ami ijesztőbb egy póknál, a viharokat meg különösen gyűlöltem. Így hát kimásztam az ágyból, odasétáltam a nagy üvegajtóhoz, és elhúztam a mellette lévő vörös függönyt. Legalább már nem láttam a villámokat, de a dörgést még mindig hallottam.
Meg se kíséreltem visszafeküdni az ágyba, felkapcsoltam a villanyt, és körülbelül hajnali háromig, míg el nem állt a vihar, ott járkáltam fel-alá a szobában, és próbáltam megnyugtatni magam inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mikor újra ágyba bújtam, már egy pillanat alatt elnyomott az álom.
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: 3. fejezet   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:26 pm

Reggel teljes sötétségben ébredtem, tekintve hogy a függönyt még mindig nem húztam vissza. Kimásztam az ágyból, aztán odasétáltam az ajtóhoz, és beengedtem a napfényt. Ezután fogtam magam, és bezárkóztam a fürdőszobába, hogy jól kiáztassam magam. Mikor végeztem, már meg se kíséreltem a sötétzöldnél világosabb árnyalatú ruhát keresni, egy fekete farmert vettem fel, és egy vörös ujjatlan pólót, aminek az alján apró ezüstszínű kövekből kirakott rózsa volt. A szekrény aljából előástam egy balerinacipőt, ami illett az összeállításomhoz.
- Hahó – nézett be Hizaki az ajtón, épp mikor végeztem az öltözéssel.
- Szia – mosolyogtam rá.
- Hoztam neked reggelit, kinn van az asztalon – lépett be a szobámba.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, miközben a hajamat kötöttem lófarokba.
- És van itt valaki, aki látni szeretne téged – mosolygott rám, miközben az ajtón belépett egy körülbelül hét éves, hosszú, barna hajú, gyönyörű kislány.
- Murasaki – néztem le rá, mikor a lány odarohant hozzám.
- Szia, Hazel – mosolygott fel rám. – Hizaki-san mesélte, hogy te vigyáztál rám, amíg ők értem jöttek.
- Hát, azt nem mondanám olyan hatalmas felvigyázásnak, de fogjuk rá – mosolyodtam el.
- Én most itt is hagylak titeket, reggelizzetek csak nyugodtan – mondta Hizaki, aztán kisétált a szobából. Az első vámpír, akit látok normális tempóban közlekedni…
- Gyere, menjünk – fogtam meg Murasaki kezét, és kisétáltunk az erkélyre, aztán nekiálltunk reggelizni.
Ő folyton beszélt, arról, hogy milyen jól érzi magát a kastélyban, csak akkor szomorú, mikor folyton vizsgálgatják, de Teru sokat játszik vele, és hogy Kamijo-san azt mondta, hogy már nem lesz így sokáig, nemsokára vége a vizsgálatoknak. Én meg csak hallgattam, jól esett a vidámsága, valahogy engem is megnyugtatott. Aztán egyszer csak feltűnt egy ismerős alak az erkély korlátján ülve.
- Kamijo-san! – ugrott le a székről mosolyogva Murasaki, és odafutott Kamijohoz, aki felkapta őt.
- Murasaki, Jasmin már vár rád! Tudhatnád, hogy nem szereti, ha elkésel… - nézett rá kedvesen mosolyogva a lányra. Így egészen más volt, mint amikor tegnap velem beszélt.
- De én csak Hazellel beszélgettem – nézett vissza rám.
- Ez esetben jobb lesz, ha Hazel nem tart föl többé, s ha csak a vizsgálatok után találkozol vele – nézett rám szigorú tekintettel. Komolyan, engem egyre jobban idegesít. Velem soha nem lesz képes normálisan viselkedni? De mire bármit is mondhattam volna, ő eltűnt, de a velem szemben lévő székben megjelent Hizaki.
- Bal lábbal kelt fel – nézett abba az irányba, amerre Kamijo távozott.
- Ezek szerint ő mindig bal lábbal kel fel –sóhajtottam, mire ő elnevette magát.
- Csak nem tudja, hogy hogyan viselkedjen veled – töprengett el egy kicsit. – majd ha már megszokta, hogy itt vagy, sokkal kedvesebb lesz.
- De mire megszokná, hogy itt vagyok, eltesz láb alól – néztem el a park irányába.
- Aztán vámpírrá változtat – mosolyodott el Hizaki.
- Vagy nem – gondolkodtam el.
- Már megmondtam neked, hogy ha nem ezt akarná tenni, nem hozott volna ide. Ott is megölhetett volna, ahol mi végeztünk a többi emberrel, de Kamijo vonzódik hozzád. Ezért is viselkedik ennyire furán. Nagyon új még ez a helyzet neki. A vámpírok nagyon nehezen esnek szerelembe, van olyan is, aki soha…
- Ugye ezzel nem arra célzol, hogy Kamijo szerelmes belém? – néztem rá teljesen ledöbbenve.
- Dehogynem – dőlt hátra egy elégedett vigyor kíséretében. – És te is vonzódsz hozzá. Egész életedben érdekeltek a vámpírok, a vámpíros könyvek, a vámpíros filmek, és legalább hússzor olvastad a vámpírkrónikákat. Kamijo Lestatra emlékeztet téged. Mi tagadás, tényleg eléggé hasonlítanak – gondolkozott el egy kicsit.
- Ezt honnan tudod? – néztem rá megdöbbenve.
- Az, hogy ő nem képes pontosan kiolvasni a gondolataidat, nem jelenti azt, hogy én sem. Ez az egy képességem fejlettebb, mint az övé - mosolygott rám. – Na jó, látom, hogy feszélyez a téma, úgyhogy hagyjuk. Lekísérlek a kertbe, ha jól sejtem, Yuki meg Teru is ott grasszál valahol. Már szeretnének megismerni téged. – miután ezt kimondta, megfogta a kezem, és valami eszméletlen tempóval kezdett száguldani. Én meg nem tudtam, mit tehetnék, úgyhogy csak becsuktam a szemem, és legközelebb csak akkor mertem kinyitni, mikor már megálltunk.
- Basszus… - nyögtem ki, mikor már a palota mellett álltam a kertben.
- Nem hittem, hogy ennyire megvisel – nézett rám Hizaki. – Pedig most nem is mentem olyan gyorsan… - gondolkozott el egy kicsit.
- Lehet, hogy neked nem volt gyors, de én nem ilyen sebességgel szoktam közlekedni – sóhajtottam fel, de mire kimondtam, Hizaki már nem volt sehol. – Kösz – mondtam, aztán elindultam a kavicsos út mentén, amíg hangokat nem hallottam.
- Állítsd már meg azt a dögöt! Kamijo ki fog nyírni minket!
- Van neve is!
- Stanley…
- Nem szereti, ha a teljes nevén szólítják. Hívd Stannek, különben megsértődik, és még több rózsát fog lelegelni!
- Már az is bőven sok, amit eddig magába tömött, az hogy most már több lesz-e egyáltalán nem számít. Amúgy meg mióta eszik egy lajhár rózsát?
- Bill!
- Mi van?
- Láttam Billt!
- Már az is? Jaj, ne… Ott van!
- Kapd el!
- Basszus, hogy lehet egy lajhár ilyen gyors? Mire odaérek, eltűnik.
- Bill, ne már!
- Mi van?
- Elkezdte Kamijo futórózsáit enni.
- Ne már! – A hangok egyre közeledtek, de én mozdulni se tudtam, aztán hirtelen két fiatal férfi bukkant elő a park virágágyásait jobbról övező erdőből.
- Hát ezek meg hova a francba… ó szia! – nézett rám a sötétszőke hajú, aztán elindultak felém.
- Te biztos Hazel vagy – mosolygott rám az alacsonyabbik, akinek fura, fehéres szőke, hosszú haja volt, elöl két fekete tinccsel. - Én Teru vagyok ő pedig Yuki – mutatta be magukat nekem. - Örülök, hogy végre…
- Ott van! – kiáltott fel Yuki, aztán elrohant az egyik irányba, nyomában Teruval. Én nem tudtam, mit tehetnék, és csak álltam ott, aztán egyszer csak megéreztem, hogy valami puha dolog oldalról a lábamnak csapódik.
- Hát te meg ki vagy? – néztem le a szürke szőrgombócra, amiből egy koala körvonalait véltem felfedezni. Mikor meghallotta a hangom, felnézett rám, valami bárgyú mosolyszerű kifejezés ült ki az arcára, aztán nekidőlt a lábamnak. Én lehajoltam, és felvettem a földről, mire az rácsimpaszkodott az egyik karomra, és elaludt. – Izgalmas társaság lehetek… - ültem le a kövezett út szélén lévő padkára, és vártam, hogy a két nemrég megismert egyén visszatérjen. Nem is telt bele sok időbe, már jöttek is vissza. Teru nyakában egy lajhár csimpaszkodott. – Azt hiszem, fogtam valamit – mosolyogtam fel rájuk, mire ők ránéztek a karomon csimpaszkodó koalára.
- Bill! – ragyogott fel Teru arca, miközben Yuki felsegített a földről.
- Ha már Stanley és William is megvan… – kezdett bele.
- Stan és Bill – szakította félbe Teru. – Megmondtam, hogy nem szeretik, ha a hosszú nevükön szólítod őket.
- Az most mindegy! Vissza kell vinnünk őket, mielőtt Kamijo…
- Mielőtt megtudom, hogy azok a dögök lelegelték majdnem az egész rózsakertemet – hallottam meg a hátunk mögül egy ismerős hangot.
- Ka… Kamijo… - fordult hátra Teru rettegve.
- Megmondtam nektek, hogy csak akkor tarthatjátok meg azokat, ha nem csinálnak semmi bajt. Ti is tudhatjátok, mennyire gyűlölöm, ha a rózsáimat piszkálják.
- Ne mondd, hogy nem lehet pótolni őket – néztem fel rá. Idegesített a stílusa.
- Ne szólj bele, nem a te dolgod – nézett rám. Na, Hizaki is nagyon nagyot lőhetett mellé, ha azt hiszi, hogy ez a valami szerelmes belém… Meg azzal, hogy én vonzódom Kamijohoz. Az egy dolog, hogy olyan, mint Lestat, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy beleszerettem volna. – A legjobb lesz, ha most azonnal elviszem őket egy állatkertbe – vette el Terutól a fiú nyakában csimpaszkodó, már Billhez hasonlóan szintén alvó állatot, föltette az egyik fára, aztán odajött hozzám is, de én elfordultam előle. Egészen megkedveltem a karomon alvó állatkát, és nem igazán vágytam rá, hogy elvegyék tőlem. – Add ide! – nézett rám szigorúan.
- És ha azt mondom, hogy nem fogom? – néztem föl rá harciasan. Mondanom sem kell, más helyzetben már rég megadtam volna magam, mert hát nem vagyok az a bátor és harcias típus, de most valami ellenállhatatlan késztetés vezetett rá, hogy ellenálljak. A következő pillanatban éreztem, hogy valami megrántja a karom, és amikor újra érzékeltem magam körül a külvilágot, Bill már Stanhez hasonlóan egy fán aludt, Kamijo engem pedig a torkomnál fogva nyomott neki egy fa oldalának, úgy, hogy nem ért le a lábam.
- Elfeledkezel róla, hogy még mindig sokkal erősebb vagyok nálad! – sziszegte sátáni hangon. Láttam Teru meg Yuki halálra vált arcát Kamijo válla fölött. Abban a pillanatban én is azt hittem, hogy közel a vég. Nem sok kellett hozzá, hogy megfulladjak. Az ajkamba haraptam, és behunytam a szemem. Mikor legközelebb felnéztem, Kamijo hófehérré változott szemmel fókuszált az alsóajkamra, aztán egy pillanat múlva eltűnt, én meg lerogytam a földre.
- Mi történt? – néztem fel tanácstalan tekintettel Yukira és Terura. Ők hasonló tekintettel figyeltek engem, mint Kamijo.
- A szád… – kezdett bele Yuki, aztán egy hatalmasat nyelt.
- Vérzik – fejezte be Teru, aztán egy pillanat múlva ők is eltűntek. Király… Én csak ültem ott a két fán szunnyadó állatka társaságában, és végighúztam az egyik ujjam az alsóajkamon, amiből tényleg kifolyt egy kevés vér, miután megharaptam, de már el is állt a szivárgás. – és én mihez kezdjek most? – néztem fel Stanre és Billre, aztán beletöröltem véres ujjam a pólóm sarkába.
- Kamijo megengedte, hogy megtartsuk őket! – láttam meg Teru mosolygó arcát felbukkanni a semmiből.
- Annyira megviselt, hogy most bármit megengedne… - sétált oda Yuki a fához, amin kedvenc állatkáink aludtak, és leemelte róla Billt, aztán nekem adta. Teru is levette Stant a fáról, aztán elindultak valamerre az úton, én pedig követtem őket.
- Szóval te is onnan származol, mint Yuki – nézett rám Teru, miközben sétáltunk.
- Hát, félig-meddig. Apám angol volt, anyám magyar, úgyhogy Magyarországon éltem.
- Szép hely az… - merengett el Yuki.
- Az bizony – mosolyogtam rá. –Bár mikor te ott éltél, még sokkal szebb lehetett – gondolkoztam el egy kicsit. – Főleg Budapest. Még most is tele van azokkal az épületekkel, amik a szocializmus alatt épültek, a régi, Monarchia alattiakat pedig hagyják lepusztulni. Meg sok ott a szemét, a graffiti, meg a szmog, és szörnyen rossz a közbiztonság. Éjszaka már senki nem mer egyedül mászkálni az utcákon, vagy aki igen, az nagyon elvetemült – idéztem fel azokat az éveket, mikor még oda jártam egyetemre.
- Micsoda vidám kép… - gondolkozott el Teru.
- Hát ennél lényegesen jobb volt százötven évvel ezelőtt – mondta Yuki.
- Abban biztos vagyok – mosolyogtam rá. Ekkor elértük egy hatalmas üvegház ajtaját.
- Megjöttünk – jelentette ki Teru, és betessékelt minket az ajtón.
- Itt laknak? – néztem rájuk, mire Yuki csak bólintott, aztán a hatalmas trópusi bokrok, fák, és színesebbnél színesebb virágok között haladva elértünk egy újabb ajtót, ami az üvegház másik részébe vezetett. Itt nem volt olyan borzasztóan meleg, és párás a levegő, így alkalmas lehetett az állatkák lakhelyének.
- Hazaértünk, Stan – vakarta le a nyakából Teru a lajhárt, aztán felnyomta az egyik faágra, aki azonnal le is fordult onnan, és fejjel lefelé, a lábával kapaszkodva lógott. Ezen akaratlanul is elnevettem magam, miközben felraktam Billt egy eukaliptuszfa ágára, aki lelkes levélmajszolásba kezdett.
- Még mindig nem értem, hogyan tudtak meglépni… - gondolkozott el Yuki.
- Lehet, hogy… valaki… elfelejtette becsukni az ajtót… - vakargatta meg a homlokát Teru.
- Te… Teeee – nézett rá ördögi tekintettel Yuki, mire Teru elrohant valahova a fák közé.
Egész délután Teruval meg Yukival lófráltam a palota kertjében, és próbáltam nem arra gondolni, hogy Kamijo is itt van valahol. Mióta csak itt vagyok, ő az, aki megkeseríti az életemet. Azt hiszem, elmondhatom, hogy a többiekkel, akikkel találkoztam, egészen jól összebarátkoztam.
*
Két lény állt a hatalmas palota pincéjének egyik sötét folyosóban. Az egyik a falnak dőlve kémlelte a köveket a boltíves mennyezeten, a másik őt nézte.
- De mégis mit kellene tennem, Hizaki? – nézett társára a falnak támaszkodó alak.
- Legyél vele egy kicsit kedvesebb, Kamijo – felelt neki a szőke hajú.
- Ő is folyton kötözködik velem…
- Csak azért, mert te is vele. Sokkal sebezhetőbb, mint amilyennek mutatja magát. Ha így viselkedsz vele, azzal nem jutsz semmire.
- De hogy viselkedhetnék másképp?
- Azt a te dolgod kitalálni – indult el a folyosón Hizaki, otthagyva Kamijot.
*
Másnap reggel már a napsugarak keltegettek, hála az égnek, nem volt vihar. Épp hogy felültem az ágyon, valaki bejött a szobámba.
- Szia – dugta be a fejét az erkélyajtón Teru. Kicsit meglepődtem, hogy nem Hizaki jött, de nem zavart különösebben. – Hizakinak van egy kis elintéznivalója, úgyhogy velem küldette fel a reggelidet – mosolygott rám.
- Mindjárt megyek, csak átöltözöm – mosolyodtam el én is. Teru jókedve ragályos volt.
- Jó, persze – bólogatott, aztán újra kiment az erkélyre. Én gyorsan felkaptam magamra egy terepmintás farmer rövidnadrágot, meg egy világoskék pántos pólót, amit valahol a szekrény leghátsó sarkában fedeztem fel. Egy szintén világoskék tornacipőt vettem fel, amit legalább olyan hátul találtam, mint a felsőt. – Kész vagyok – léptem ki mosolyogva az erkélyre, aztán leültem a székbe.
- Hizaki lent van a barátnődnél – fordult hátra hozzám, és nekidőlt az erkély korlátjának. – Vitt le neki vért.
- Mi? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Az éjjel voltak odalent Kamijoval, és látták, hogy már felébredt. – ült le velem szemben.
- Már a legjobb barátnőmből is vámpír lett. Egyedül maradtam… - sóhajtottam fel.
- Ugyan már, Kamijo téged is vámpírrá tesz majd, és…
- Miért mondja ezt mindenki? Te is láttad, mit csinált tegnap.
- Még nagyon ideges – dőlt hátra a székben Teru. - De ha ő nem is hajlandó téged vámpírrá változtatni, Hizaki biztos megteszi. Szimpatikus vagy neki. Azt mondta, olyan, mintha a kishúga lennél – mosolyodott el. – Téged mindenki kedvel itt. Bill különösen – erre nekem is mosolyognom kellett.
Beszélgettünk még egy darabig Teruval, aztán ő elment, én meg felálltam a székből, és bementem a szobába. Legnagyobb meglepetésemre odabent az ágyon egy csokor gyönyörű vörös rózsa feküdt.
- Hát ez meg hogy? – sétáltam oda, aztán leültem az ágyra, és felvettem a csokrot. Mindegyik virág, és annak mindegyik szirma tökéletes volt.
Odamentem az éjjeliszekrényen álló vázához, és egyesével beleraktam a rózsákat. Mindegyiknek külön-külön belemerültem egy kicsit a szépségébe.
- Huszonhét… - simítottam végig az utolsó rózsán, aztán azt is beraktam.
- Nehogy szétcincáld nekem őket. A legszebb rózsáim – hallottam meg a hangját a hátam mögül. Mikor megfordultam, láttam, hogy ott ül keresztbe tett lábakkal a kanapén.
- Ezt most miért kaptam? – néztem rá kicsit csodálkozva.
- Nem is tudom… csak – sóhajtott fel, aztán felállt a kanapéról, és a következő pillanatban már az ágyamon feküdt. – Be kell mennünk a városba a barátnőd cuccaiért. A ruháiért, meg azokért, amik kelleni fognak neki, ha itt él. Hizaki mondta – ült fel, aztán a kezembe dobta Koyu kulcscsomóját, amit azonnal felismertem a változatos színű és alakú kulcstartókról.
- És az én cuccaimmal mi lesz? - néztem rá felháborodva.
- Na jó, legyen. Hozzád is elmehetünk – dőlt hátra újból. – Csak előbb öltözz át – mért végig.
- De miért?
- Azért, mert ilyen színű ruhában nem mutatkozhatsz mellettem – ekkor már az ajtó mellett állt.
- Rontom az imidzsedet, mi? – vigyorogtam rá, mire ő kinyitotta az ajtót.
- Van negyed órád, hogy elkészülj. Úgy öltözz, hogy hideg lesz – fordult még hátra, aztán kilépett az ajtón, és becsukta maga után. Csak úgy két perc elteltével esett le, hogy most távozott először normális tempóban a szobámból.
Odasétáltam a szekrényhez, és eltöprengtem, mit is kellene felvennem. Végül aztán egy vörös ruhát választottam, ami csupán csak a színében különbözött a két nappal ezelőtti fehértől. Egy fekete balerinacipőt vettem fel hozzá. Kamijo figyelmeztetését arra, hogy hideg lesz, alaptalannak tartottam. Odakint ragyogóan sütött a nap, és legalább harmincöt fok volt.
- Kész vagy? – lépett be az ajtón, amikor épp egy kereszt alakú nyakláncot tettem a nyakamba.
- Ilyenkor kopogni szokás… - jelentettem ki, mire Kamijo megkopogtatta az ajtót. Eközben feltűztem a hajam, aztán odasétáltam a tükörhöz, hogy megnézzem magam, és hátrafordultam.
Végig háttal álltam neki, így nem láthattam őt. De most… Minden bunkósága ellenére kénytelen voltam megállapítani, hogy valami eszméletlenül jól néz ki. Egy vörös selyeming volt rajta, az egyik oldalán fura fekete mintákkal, fekete nadrág, amit ezüst feliratok meg rengeteg zseb díszített, egy fekete, szürke csíkos zakó, aminek bal oldalán gombok voltak, és egy szintén fekete bakancs. Az ingje legfelső részét nem gombolta be, így látszott a nyaklánca. Ezüstszínű volt, helyenként vékony ezüstláncok lógtak le róla, a közepén pedig egy gitárpengető alakú medál lógott. Valami annyira szörnyen vámpíros volt, és annyira szörnyen jól nézett ki, hogy hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek a helyzettel.
- Mehetünk végre? - kérdezte kirángatva a csodálatomból, mire én csak bólintani tudtam. Ő odasétált az erkélyajtóhoz, én pedig mentem utána. Mikor kinn álltam a kerítés mellett, ő hirtelen a karjaiba vett, felugrott velem a korlátra, aztán elengedett. Én meg csak zuhantam, zuhantam, és azt hittem, hogy Kamijo egyszerűen megunt, és úgy döntött, hogy hagy meghalni. – Csak nem megijedtél? – hallottam meg hirtelen a hangját, mire kinyitottam a szemem. Újfent az ő karjaiban voltam, de már lenn álltunk a kertben
- Hülye, hülye, hülye - püföltem a mellkasát, mire ő csak elmosolyodott, aztán lerakott a földre.
- Na gyere – fogta meg a kezem, és vezetett át a palota földszintjén a túloldalra, ahol már várt ránk egy autó.
- Úristen… - néztem végig a hatalmas fekete BMW-n. Hát igen… ilyet se láttam még ennyire közelről.
- Mi az? – fordult vissza hozzám Kamijo.
- Semmi – ráztam meg a fejem, és elindultam utána.
- Aztán vigyázz ám Hazelre! - hallottam meg Hizaki hangját a fejem fölül. – Szeretném, ha egyben visszahoznád.
- Rendben – morogta Kamijo, aztán beültünk abba a hadihajónak is beillő autóba.
Kamijo úgy vezetett, mint egy őrült, és mire beazonosíthattam volna egy helyet, hogy mégis merre vagyunk, már rég túlmentünk rajta. Ő szemmel láthatóan élvezte ezt a tempót, de engem a halálfélelem kerülgetett. Felnéztem rá, miközben ő az utat figyelte, és azon töprengtem, hogy miért viselkedett így velem. Mert hát az általános bunkóságától eltekintve egészen… kedves volt… De aztán nem strapáltam az agyam ezen, nekidöntöttem a fejem az ablaküvegnek, behunytam a szemem, és vártam, hogy végre beérjük Tokióba.
- Megjöttünk – jelentette be Kamijo, miután megállította az autót.
- Hova jöttünk meg? - nyitottam ki a szemem, és néztem ki az ablakon. – Nem arról volt szó, hogy Koyuhoz megyünk? – néztem rá Kamijora, mikor megláttam, hogy az én lakásomnál állunk
- Hizaki nem volt hajlandó elmondani, hogy hol lakik – jelentette be, aztán kiszállt az autóból. Én is ezt tettem.
- Akkor megyünk gyalog – mosolyodtam el, és elindultam előre az utcán, a barátnőm háza felé. Kamijo nem tehetett mást, követett.
Az utcán sétálva elég sokan megbámultak minket, amit Kamijo szokásos ördögi tekintetével jutalmazott. És ez engem egyre jobban kezdett idegesíteni.
- Nem tetszik, ahogy bámulnak rád – jelentette be Kamijo.
- Persze, mert csakis engem fog megbámulni minden tini lány, aki szembe jön velünk. Arra nem gondoltál, hogy esetleg téged néznek? Amúgy meg, ha engem is figyelnének, senki nem fog elenni előled… - álltam meg egy ajtó előtt, ami Koyu lakásához vezetett.
Bementem az épületbe, és elindultam a lifthez. Kamijo csak szó nélkül követett. Felmentünk az ötödik emeletre, aztán Koyu lakásába. Az egész hely úgy nézett ki, mintha az ősrobbanás repítette volna szanaszét a dolgokat, de én már megszoktam ezt az otthonos rendetlenséget, ami mindig itt fogadott.
- Bőrönd - indultam el célirányosan Koyu gardróbja felé, és kinyitottam az egyik szekrény ajtaját, ahonnan hatalmas robajjal két rózsaszín valami gurult elő. – Ez is megvan – mosolyodtam el, aztán a többi szekrényt is kinyitottam, és elkezdtem a bőröndökbe dobálni Koyu ruháit. – Azt hiszem, kész vagyok – álltam oda Kamijo elé, aztán körbenéztem a lakásban. – A többi fontos cucca a táskájában volt… Már csak Taimo kell – indultam el a falnak támasztott gitár felé, aztán beraktam azt a tokjába. – Mehetünk – jelentettem be és elindultam az ajtó felé.
- A barátnőd gitározik? – nézett rám meglepetten Kamijo.
- Tanul – mondtam, miközben bezártam az ajtót. - Menjünk- indultam el újra a lift felé. – És most hova? – néztem fel Kamijora.
- Gondolom én, hozzád – indult el abba az irányba, ahonnan jöttünk, én pedig követtem. Aztán egy pillanat múlva már nem volt sehol, hogy aztán még egy pillanat múlva újból feltűnjön mellettem.
- Nem volt kedvem rózsaszín bőröndökkel mászkálni – jelentette be, mikor megjelent mellettem, mire én csak bólintottam.
Egy szó nélkül sétáltunk végig az utcán, amíg el nem értünk a lakásom ajtajához. Felnyúltam, és végigsimítottam az ajtón díszelgő huszonhetes számot. Régen voltam már itthon.
- Bemegyünk? – kérdezte Kamijo.
- Nem nálad van a kulcs? – néztem fel rá, mire ő csak bólintott, aztán kinyitotta az ajtót. – Na, pakolj össze, és menjünk.
- Azt aztán nem… - mosolyogtam rá, aztán leraktam Taimot, és újra kiléptem a folyosóra, ott hagyva Kamijot. Lent az utcán újra találkoztam vele.
- Hová készülsz? – nézett rám megrovóan.
- Sétálni – küldtem felé egy angyali mosolyt, aztán elindultam.
- Nem tudom, hova akarsz menni – jelentette be. Láthatóan nagyon idegesítette ez.
- Talán azért, mert még én sem tudom, hova megyek – mentem tovább.
Sétáltunk egy ideig némán, miközben az ég egyre sötétedett. Aztán egyszer csak elértünk egy vidámparkhoz. Az én arcom felderült, felmosolyogtam Kamijora, aztán elindultam befelé.
- Nem mondod komolyan, hogy be akarsz menni? – nézett rám fáradt arccal.
- Dehogynem. Miért, talán nem szereted a vidámparkokat? – fordultam vissza hozzá.
- Ami azt illeti, még soha nem voltam vidámparkban.
- Hétszáz éves vagy, és még soha nem voltál vidámparkban? – sóhajtottam fel. – Na, gyere – sétáltam vissza hozzá. Aztán megfogtam a kezét, és most kivételesen én kezdtem el őt húzni magam után.
- Csak hatszázhetvennyolc – morogta, miután bementünk.
- Ezer bocsi – mosolyogtam vissza rá. – Na, hova menjünk? – néztem rá tanácstalanul.
- Ki innen – vágott mártír arcot, mire én csak elnevettem magam.
- Gyere – fogtam meg újfent a kezét, és elindultam vele az elvarázsolt kastély felé.
Nagyjából minden hülyeségre fel akartam ülni, és Kamijot is mindenhová magammal vonszoltam, de ő valahogy nem tudta annyira élvezni a dolgot, mint én. Tulajdonképpen nem szólt semmi rosszat, csak kifejezéstelen arccal tűrte az egészet.
- Legyél már egy kicsit lelkesebb – néztem fel rá, miközben sétáltunk.
- De ha egyszer nem érdekel? Unatkozom – jelentette be. Aztán meglátott valamit velünk szemben. – na oda be akarok menni – mutatott az előttünk lévő kísértetjárta szanatórium névvel illetett épületre.
- Én viszont nem – cövekeltem le ott, ahol eddig álltam.
- Ugyan már, ez az egyetlen normális dolog ebben az egész vidámparkban. Tök jó lesz – mosolygott rám, aztán elkezdett vonszolni maga után. Én meg annyira belefeledkeztem a mosolyába, hogy hagytam magam. Nagyon aranyosan mosolygott, az tény.
- Basszus, Kamijo… - sóhajtottam fel miután beértünk. – Akármilyen erős vámpír vagy, meg minden , ha élve kijutok innen, én karóba húzlak – néztem körbe rettegve. A hely arra az egyetlen horrorfilmre emlékeztetett, amit láttam életemben. Arra is a barátnőim kényszerítettek… Valamelyik előttünk lévő teremből nem túl bíztató sikítás hallatszott.
- Miért, nincs itt semmi félelmetes… - nézett körbe ő is a tök sötét és kísérteties teremben. Afelől nem volt kétségem, hogy ő tisztán lát mindent. Abban viszont nem voltam biztos, hogy én örülnék-e annak, ha látnám, mi van körülöttem. A sötétség ápol és eltakar… – Na gyere – indult el valamerre, én meg megpróbáltam követni, aminek az lett az eredménye, hogy elestem valamiben.
- Úristen! – kiáltottam fel, és abban a pillanatban felpattantam a földről.
- Mi az? – nézett vissza rám Kamijo.
- Az egy… kéz… - mutattam a földre teljesen lesokkolódva, mire ő csak elmosolyodott. – Ne vigyorogj. Ha megint hónapokig rémálmaim lesznek, az csakis a te hibád lesz – morogtam rá, mire ő megfogta a kezem.
- Na ne hisztizz már, gyere – indult el a következő terembe. Egy ideig tök csendben tűrtem mindent, becsuktam a szemem, és hagytam, hogy Kamijo vonszoljon maga után.
- Nyisd már ki a szemed… - fordult vissza hozzám. – Még a végén nekimész valaminek.
- Akkor is nekimegyek valaminek, ha nyitva van a szemem. Így meg legalább nem látom, mi az – magyaráztam neki a technikámat, mikor valami hátulról megérintette a vállam. – Kamijo! – kiáltottam fel, egy pillanat alatt felpattantak a szemeim, és az előttem álló vámpír nyakába vetettem magam, mire ő elnevette magát, aztán elindult. Én meg a karjába csimpaszkodtam, és úgy osontam mellette. – Annak az izének nem volt feje… - mondtam félig-meddig sírva.
- Nem is volt olyan vészes… - sóhajtott fel.
- Neked talán nem… - szorongattam még erősebben zakójának ujját.
- Na, mi az a hirtelen ragaszkodás? – nézett le rám.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de jelenleg te vagy az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok – néztem föl rá.
- Akkor már tényleg nagyon félhetsz – mondta.
- Én nem félek, hanem rettegek – mondtam az utolsó szót már kiabálva. - Még egy ilyen fejnélküli valami, és komolyan elájulok… - jelentettem be. Aztán Kamijo eltűnt mellőlem.
- Bú – hallottam meg a hangját hirtelen a fülem mellől, mire felsikítottam, ő meg megint nevetett.
- Hagyd… ezt… abba… - nyögtem ki, mikor végre kaptam levegőt.
- De ha egyszer olyan vicces – nevetett rám, aztán megint eltűnt a semmibe, de már nem jött vissza. Én meg nem mertem megmozdulni, csak álltam ott a teljes sötétségben. Már nem érdekelt semmi, az se, hogy Kamijo milyen hisztis libának hisz. Szörnyen ideges voltam, ki akartam jutni. És ha én ideges voltam, mindig elsírom magam. Most se volt az másképp. – Basszus, Kamijo… - nyögtem ki, aztán megint megéreztem, hogy ott van.
- Azt azért nem hittem, hogy ennyire ki fogsz akadni… - nézett rám, aztán éreztem, hogy a karjaiba vesz, és pár másodperc múlva már kint ültem a vidámparkban egy padon, ő meg ott állt mellettem.
- Én megmondtam… hogy nem akarok bemenni – motyogtam két szipogás között.
- De azt nem hittem, hogy ennyire fogsz félni… - ült le mellém, miközben én előhalásztam egy zsepit a táskámból, és letöröltem vele a könnyeimet.
- Még szép, hogy félek. Mindentől félek, ami ijesztőbb egy póknál – dőltem hátra a padon.
- Tőlem mégse félsz – gondolkozott el egy kicsit.
- A vámpíroktól soha nem féltem – álltam fel a padról, aztán elindultam kifelé a vidámparkból. Mikor már kint az utcán sétáltam, akkor ért be Kamijo.
- Hoztam neked valamit – aztán a kezembe nyomott egy nagy rózsaszín vattacukrot, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Aztán egy ördögi terv kezdett megfogalmazódni a fejemben.
- Köszi – mosolyogtam rá angyalian, és elindultam tovább, de a vattacukorhoz nem nyúltam.
- Nem eszed meg? – kérdezte Kamijo, mikor már abba az utcába értünk, ahol én is laktam.
- Nem. Jobb terveim vannak vele - álltam meg egy pillanatra.
- És mégis mi lenne az? – kérdezte, mikor megállt a tömbház előtt, ahol laktam.
- Ez… - nyomtam bele kecsesen a hajába a vattacukrot, mire ő ördögi tekintettel nézett rám. – Megérdemelted – jelentettem be, aztán mosolyogva elindultam a lifthez. Kamijo fortyogó dühvel, és vattacukortól rózsaszín hajjal követett. – Ne festesd be rózsaszínre a hajad. Nem áll jól – néztem föl rá szélesen vigyorogva.
- Nem terveztem - morogta, mire én elnevettem magam. Végre egyszer sikerült tennem valamit, ami őt is felbosszantotta. Már nem csak ő idegesíthetett engem…
- Szedd ki! - nézett rám gyilkos tekintettel Kamijo, mikor beértünk a lakásomba.
- Előbb felveszem a pizsim – mosolyogtam rá angyalian, mire ő csak meglepetten pislogott. – Én már nem vagyok hajlandó veled visszaautózni a palotába.– jelentettem ki, aztán bementem a hálóba, és bevágtam Kamijo orra előtt az ajtót. – Basszus, tényleg hideg van… - léptem oda az ablakomhoz, hogy becsukjam.
- Én megmondtam… - hallottam meg a hangját odakintről.
- Ne hallgatózz! - szóltam ki neki, aztán odamentem a szekrényemhez.
Miután felvettem a kedvenc lila, Füleses pizsimet, kisétáltam a nappaliba. Kamijo az ebédlőasztal mellett ült, és próbálta kiszedegetni a hajából a rózsaszín valamiket.
- Várjál, segítek – léptem oda mögé, és elkezdtem fejtegetni hullámos tincseiről a vattacukrot. Mondanom sem kell, beletelt egy kis időbe, mire ezzel végeztem. – Elfáradtam – dobtam le magam az egyik fotelbe, mikor a vattacukor már nem Kamijo haján volt, hanem a szemetesben.
- Kellett neked belenyomnod a fejembe azt a rózsaszín szart.
- Kellett neked bevinni engem abba az idióta házba - néztem fel rá, aztán elindultam a hálószobám felé.
- Hová készülsz?
- Aludni - jelentettem be, aztán már ki is nyitottam az ajtót.
- Arról nem volt szó, hogy itt is alszol – állt elém.
- Nem, persze, és csak a te vattacukros hajad kedvéért vettem fel pizsamát – néztem rá, és mentem is volna be a szobámba.
- Én nem akarok itt maradni – ragadta meg a csuklóm, és rántott vissza.
- Én viszont igen – néztem fel rá.
- Ha nem leszel hajlandó visszajönni velem, akkor…
- Akkor megölsz, mi? Na és Hizakinak mit fogsz mondani? – Na, erre már ő se tudott mit válaszolni, úgyhogy kiszabadítottam a csuklómat, aztán bementem a hálóba. – Érezd otthon magad – mosolyogtam angyalian Kamijora, aki már duzzogva ült a kanapén. Erre felpakolta a lábait az ott lévő kisasztalra. – Azért ne ennyire… - figyelmeztettem, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Bekapcsoltam a tévét, aztán bebújtam az ágyamba. Jó volt újra itt lenni. Mégiscsak ez volt az otthonom. Éppen azon gondolkodtam, hogy Kamijo egészen normálisan viselkedett velem délután, és már majdnem el is aludtam volna, de persze most sem mehetett minden simán. Egyszer csak jött az, aminek nem kellett volna jönnie. Hatalmas menydörgés. Villámlás. Vihar. Éljen. A következő dörgésnél feladtam. Felsikítottam, aztán kirohantam a konyhába. Kamijo meg csak értetlenül nézett rám, mikor elkezdtem kutatni a konyhaszekrényben.
- Mit csinálsz? – ült le a konyhaasztal mellé.
- Vacsorát főzök - jelentettem be, miután előástam a zacskós levest, és odasétáltam a vízforralóhoz.
- Az előbb még arról volt szó, hogy aludni fogsz.
- De most úgy döntöttem, hogy éhes vagyok – éreztem Kamijo tekintetét a hátamon, és ez felettébb idegesített.
- Te félsz, csak még azt nem tudom mitől – jelentette ki, mikor leültem szemben vele, kezemben a levesemmel. Aztán újabb dörgés jött, én meg akaratlanul is összerándultam kissé. – Most már tudom – mosolyodott el.
- Megkérhetnélek, hogy ne szekálj? – néztem föl rá, aztán elkezdtem enni.
Miután végeztem a vacsorámmal, és beraktam a tányért a mosogatógépbe, leültem a kanapéra. Nem volt kedvem visszamenni a szobámba. A semminél még Kamijo is jobb társaság volt.
- Szinte már betegesen rettegsz mindentől – jelentette be, mikor leült mellém.
- Tudom – mondtam erőtlen hangon, miközben átkaroltam felhúzott térdeimet.
- De miért? – vált hirtelen érdeklődővé a hangja.
- Nem tudom. Állítólag nagyon érzékeny vagyok, és azért. Egész életemben összesen egy horrorfilmet láttam. Attól is két hónapig rémálmaim voltak. Pont egy olyan helyen játszódott, ahová bevittél – sóhajtottam fel. – olyan jó neked, hogy te nem félsz az ilyenektől – néztem fel rá.
- Hétszáz év alatt sok mindenhez hozzá lehet szokni –mondta.
- Délután még csak hatszázhetvennyolc volt – mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott. Aztán hirtelen megmerevedett, és egy nagy ajtócsapódás kíséretében eltűnt. – Most meg mit csináltam? – néztem utána értetlenül. Ekkor láttam meg, hogy a lábamból szivárog a vér. – A francba… - sóhajtottam aztán fogtam egy zsepit, és besétáltam vele a hálószobába.
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: 4. oldal   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:26 pm

Ott ültem az ágyon, bekapcsoltam a tévémet, a lábamra szorítottam a zsepit és vártam, hogy elálljon a vérzés. Miután ez megtörtént, elmentem a fürdőbe, lemostam a lábamról azt a vért, ami azelőtt száradt rá, hogy odatettem volna a zsebkendőt. Ezután kiballagtam a konyhába és ki akartam dobni a zsepit, de eszembe jutott, hogy mi lesz, ha esetleg Kamijo visszajön és megérzi, úgyhogy darabokra cincáltam, és leküldtem a lefolyóba. Ha eldugítja, engem az sem érdekel…
Visszamentem a szobába, leültem az ágyamra, a hátamat a falnak támasztottam, és próbáltam valami nézhető műsort keresni. Aztán egyszer csak kopogás hallatszott az ajtón. Nézd már, ilyet is tud?
- Bejöhetek? – lépett be az ajtón.
- Már bent vagy – néztem fel rá, mire ő levette a zakóját, ledobta az íróasztal mellett álló székre, aztán leült mellém az ágyra. – Kivakartam egy sebet a lábamon. Mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok. Bocsi – néztem fel rá.
- Semmi baj – mosolyodott el kicsit.
- Úristen, merre jártál te? – kérdeztem, mikor megláttam, hogy vizes a haja. Persze, azt esőben nem nehéz összehozni, de azt nem gondoltam, hogy tényleg kiment a házból.
- A tengernél voltam. Tudod, a te véred illatát nagyon nehéz tompítani. De a sós víz segített – dőlt hátra ő is.
- Értem – ezzel leraktam a távirányítót az éjjeliszekrényre.
- Fura, hogy egyedül laksz – szólalt meg hirtelen.
- Miért lenne fura?
- Mert azt hittem, hogy a barátoddal éltél, vagy mit tudom én… - Erre nevetnem kellett. – Most mi olyan vicces? - nézett rám értetlenül, mire csak megráztam a fejem.
- Soha nem volt még barátom. Még csak nem is csókolóztam senkivel soha – mosolyogtam rá.
- Pedig már huszonhárom éves vagy – nézett rám megdöbbenve Kamijo.
- Már többen is mondták. De eddig csak idiótákkal voltam körülvéve. A gimis osztályom Magyarországon csupa hülye fiúval volt tele, az egyetem szintén, Japánba meg csak nem rég jöttem – gondolkoztam el.
- Értem – mondta Kamijo. Aztán én oldalra dőltem, a párnára hajtottam a fejem, aztán a hátamra fordultam, és felnéztem a plafonra.
- Mi érdekeset látsz? – feküdt mellém Kamijo.
- Tulajdonképpen semmit… - motyogtam, aztán oldalra fordítottam a fejem. – De most már igen – néztem rá.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy akárhányszor beszélünk, te mindig teljesen máshogy viselkedsz. Képtelen vagyok kiismerni téged – jelentettem ki, aztán az oldalamra fordultam. Ő is így tett, úgyhogy már egymással szemben feküdtünk. Aztán ő hirtelen megérintette az egyik arcomba lógó hajtincset, és a fülem mögé tűrte.
- Mert nem tudom, hogy mihez kezdjek ezzel a helyzettel – gondolkozott el. Aztán megint dörgött az ég, én meg megint összerezzentem. Behunytam a szemem, és próbáltam nem a viharra koncentrálni. Aztán éreztem, ahogy Kamijo átölel, mire kinyitottam a szemem. – Mi az? – nézett rám értetlenül, mikor felnéztem rá.
- Semmi – ráztam meg a fejem, és odabújtam hozzá. Nem is tudom, de attól, hogy éreztem az illatát, meg azt, hogy átölel, valahogy… biztonságban éreztem magam. Kamijo valamilyen módon legyőzhetetlennek tűnt a szememben. Kicsit furán éreztem magam, miután ez megfogalmazódott bennem, de aztán elhessegettem a gondolatot, és csak örültem annak, hogy nem rettegek végre.
- Már nem félsz – jelentette be mosolyogva.
- Kamijo… - kezdem bele, de aztán nem tudtam folytatni.
- Igen? – kérdezte, miközben engem figyelt.
- Mesélsz nekem az életedről? – néztem fel rá.
- Ha szeretnéd… De az hosszú lesz.
- Hizaki élettörténetét már végighallgattam – mosolyodtam el.
- Akkor jó. Hát… kezdjük az elején. 1327-ben születtem – erre elmosolyodtam. – Na, mi az?
- A tizenhármas meg a huszonhetes a két kedvenc számom – néztem fel rá. – Tök fura.
- Ez tényleg fura – gondolkozott el egy kicsit, aztán folytatta. – Bár már régen volt, még mindig emlékszem a gyermekkoromra. Harmadik gyerek voltam a családomban, a második fiú, és az első, aki megérte a felnőttkort.
- Úristen… - néztem rá elképedve. Persze, én is tanultam történelmet, tudtam, hogy nagyon nagy volt a gyermekhalandóság, de olyantól hallani, aki ezt átélte, mégis más. Sőt, egyáltalán olyan valaki mellett lenni, aki átélte…
- Ha folyton félbeszakítasz, nem fogom folytatni – nézett le rám Kamijo.
- Nem foglak, ígérem, csak folytasd… - mondtam, miközben éreztem, hogy az egyik hajtincsemet kezdte el csavargatni.
- A gyerekkorom olyan volt, mint az összes többi nemesi családba született fiúé. Kiskoromtól fogva arra kezdtek el felkészíteni, hogy én leszek apám örököse. Mindenképpen meg kellett felelnem a feladatnak. Apró gyerekkorom óta megszabták, hogy mikor mit kell tennem, és nagyjából mindentől eltiltottak, amit meg szerettem volna tenni. Attól persze túlságosan féltettek, hogy iskolába menjek, ezért otthon tanultam írni, olvasni, számolni, de legfőképp harcolni. Aztán amikor ráuntam volna a dologra, kitört a háború. Apám elmenekített minket Párizsból az egyik vidéki kastélyunkba, ahol folytattam azt az életet, amit már megszokhattam a fővárosban. Engem hidegen hagyott a háború. Azt mondták, ne érdekeljen, és akkorra már nagyon megszoktam, hogy azt kellett tennem, amit mondtak, különben csak nekem lesz rossz. Idő közben már nem is tudom, hány testvérem született, és hányat temetünk el. Nem voltak kevesen, az biztos. Aztán, amikor huszonkettő lettem, apám ágynak dőlt, és onnantól kezdve nekem kellett átvennem a birtokok irányítását. De ha látszólag én is voltam a családfő, a szüleim még mindig ugyanúgy akartak irányítani, mint gyermekkoromban. Aztán meguntam. Már nem bírtam tovább, hogy folyton megmondják, mit tehetek, és mit nem. Egyik nap anyám bejelentette, hogy fel kell utaznom Párizsba, és ki kell mentenem minden értéket, ami maradt a palotában, mert a személyzet nagy része, akik őrizték a kastélyt, elszökött. Én meg persze nem szóltam semmit, csak megint mentem, mint egy idióta, és csináltam, amit mondtak. De mire hazaértem, anyám egy lánnyal várt, akit nekem feleségül kellett volna vennem, egy éven belül. Már el is kezdték szervezni az esküvőnket. Egy undorító szőke liba volt, olyan, mint a legtöbb nemesi származású lány abban az időben. Mikor ezt bejelentették, akkor aztán tényleg elegem lett mindenből. Fogtam a pénzemet, meg a kedvenc lovamat, és felmentem Párizsba, a régi kastélyunkba, ami már szinte teljesen üres volt. Az elkövetkező években teljesen züllött életet éltem, egészen 1354 nyaráig. A huszonhetedik születésnapom estéjén, amikor épp elmentem volna otthonról, valami rám támadt. Akkor fogalmam sem volt, hogy mi lehet az, de mint később megtudtam, egy vámpír volt. Egy nagyon erős vámpír. Valamiért megtetszettem neki, és miután kiszívta a vérem, nekem adta az övét, és elvitt a kastélyába. A következő emlékem egy hideg tömlöc, ahonnan sehogy nem tudok kijutni. Iszonyúan szomjas voltam, minden fiatal vámpír az, miután megszületik. De odalent sehogy nem juthattam vérhez. Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam ott, de már egészen beleőrültem a szomjúságba, amikor Hizaki rám talált, és adott a véréből. Ő és Jasmin tanított meg mindenre, amit új énemről tudnom kellett. Eleinte szörnyen gyűlöltem, hogy vámpír vagyok, változatos módokon próbáltam elpusztítani magam, de sehogy se sikerült. Aztán szép lassan belenyugodtam, hogy ez a sorsom. Hizakiék magukkal rángattak keresztül az egész világon, és ezt volt, mikor nem túlságosan élveztem, de még mindig jobbnak tűnt, mint egy kastélyban döglődni egész életemen át. Egyszer mentem csak vissza a családomhoz, hogy megtudjam, mi történt velük. Nem is igazán a családomhoz, hanem abba a kastélyba, ahol a nővérem élt a férjével. Ő mondta el, hogy apám kitagadott a családból, soha senki nem beszélhetett rólam, nem is létesíthettek kapcsolatot velem. Nem sokkal az előtt halt meg, hogy én meglátogattam a nővéremet. Anyám is követte a sírba. Már csak ő volt életben, és az egyik öcsém. De aztán valami járványban ők is meghaltak. Én voltam az egyetlen túlélő, a családom utolsó leszármazottja. És még mindig én vagyok – ezután elhallgatott, én meg csak néztem fel rá, nem tudtam, miért hagyta abba, hiszen ez még csak pár év volt abból a hihetetlenül hosszú életéből. – Hizaki a többit már úgyis elmondta – nézett le rám,
- De én tőled is szeretném hallani – pislogtam fel rá, mire ő csak elmosolyodott.
- Majd talán legközelebb – mondta, aztán beállt a csönd.
- Köszönöm… - szólaltam meg egy kis idő után.
- Mit? – kérdezte értetlenül.
- Azt, hogy elmondtad – mosolyogtam fel rá, mire ő is elmosolyodott. – Leszel még ilyen? – kérdeztem, miközben visszabújtam karjai közé.
- Este mindig érzelgős vagyok. De arra ne számíts, hogy reggel is ilyen leszek… - erre nem szóltam semmit, csak a vállába fúrtam a fejem, lehunytam a szemem és vártam, hogy eljöjjön értem az álom, ami nemsokára meg is érkezett.
Reggel egyedül ébredtem, és fogalmam sem volt, hova lehetett Kamijo. Kimásztam az ágyból, és kinéztem a nappaliba, aztán megláttam őt odakint ülni a kanapén. Az első dolog, amit kiszúrtam, hogy nem ugyanabban a ruhában volt, mint este.
- Hát te meg hol voltál? – kérdeztem, mire ő felnézett rám.
- A lakásomban.
- Neked olyanod is van? – ültem le az egyik fotelbe.
- Igen, van. Még szerencse, hogy van. Legalább volt hol aludnom.
- Mi? – néztem rá értetlenül.
- Egész éjjel rugdostál. Aztán meg lelöktél az ágyról. Én azok után nem voltam hajlandó ott maradni –morogta.
- Biztos rémálmom volt. Vagy csak megpróbáltam orvosolni azt a felelőtlenséget, hogy melletted aludtam el – vigyorogtam rá, aztán felálltam. – Megyek fürdeni.
- És én mit csináljak addig? Unatkozom…
- Csinálj nekem reggelit… - mosolyogtam rá, aztán összeszedtem a szobámban néhány ruhát, és bevonultam a fürdőbe. Miután végeztem, én kimentem a nappaliba, meglepetten vettem észre, hogy Kamijo a konyhámban van.
- Azt hitted, hogy nem tudok főzni, mi? – fordult hátra hozzám a tűzhely mellől.
- Hát azt – ültem le a kanapéra, aztán felhúztam a lábaim.
- Undorító színe van a ruhádnak – mondta, miközben visszafordult.
- Én szeretem a rózsaszínt – néztem rá a gyönyörű pink árnyalatban pompázó pólómra. – Te viszont nagyon ellene vagy a világos színeknek.
- Vámpír vagyok, még szép, hogy nem szeretem a világos színeket…
- Miért, nálatok azt is törvény írja elő, hogy utálnotok kell a rózsaszínt?
- Nem, csak…
- Koyu mellett meg fogsz halni – mosolyodtam el.
- Na gyere enni, már el akarok indulni… - rakott oda az asztalra egy tányért. – Francia pirítós… - ült le az egyik székre.
- Ezt nálunk bundás kenyérnek hívják… Nem kell túlcsicsázni – mentem oda én is az asztalhoz. – idegesít, ha figyelnek evés közben – néztem fel rá, mire ő eltűnt a semmibe. – Unom ezt az eltűnősdit… - jelentettem be, de ő nem volt hajlandó visszajönni. –Hát jó, akkor nekem már vissza se kell mennem veled… - mondtam fennhangon, miután végeztem a reggelimmel, és beraktam a tányért a mosogatógépbe. Erre persze ő azonnal feltűnt.
- De igen, vissza kell jönnöd – állt be pontosan elém, miután elindítottam a gépet.
- Valahogy éreztem… - sóhajtottam fel, aztán besétáltam a gardróbomba, és előástam a bőröndjeimet, hogy belepakoljam a cuccaim.
- Sokáig fog tartani? – nézett be Kamijo.
- Igen, addig fogom nyújtani, amíg csak tudom… - vigyorogtam rá, aztán szép lassan elkezdtem pakolni.
- Ne idegesíts fel, mert az csak neked lesz rossz.
- Ugyan már, bántani úgyse fogysz, mert akármilyen erős is vagy, félsz Hizakitól. Akkor meg mi rossz történhet? – mosolyogtam rá angyalian, aztán tovább folytattam a pakolászást.
- Roppant idegesítő vagy… - ült le a kanapéra.
- Bagoly mondja verébnek – cipzáraztam be az egyik bőröndömet.
- Én csak azért vagyok idegesítő, mert te is.
- Te kezdted el, én csak folytattam.
- De nem kellett volna folytatnod, és akkor én is abbahagytam volna.
- És arra mi a garancia, hogyha én abbahagyom, akkor te sem folytatod?
- Este még normális voltál…
- Mert te is normális voltál. Amúgy meg akkor én már annak is örültem, hogy végre kijutottam abból a szörnyű házból…
- Nem is tudom, hogy ki vitt ki onnan.
- Én meg azt nem tudom, hogy ki hagyott ott egyedül. Sőt, azt sem, hogy ki vitt be – sóhajtottam fel, aztán a két bőröndömmel együtt kimentem a nappaliba.
- Indulhatunk végre? – nézett fel rám a kanapéról.
- Kell a laptopom – mentem be a szobámba, aztán beraktam a gépet néhány CD meg DVD társaságában a fekete, vörös rózsákkal díszített laptoptáskába, és elbúcsúztam a szobám többi részétől.
- Na ennek legalább normális színe van… - mérte végig a kezemben tartott táskát. – induljunk – ragadta meg Koyu bőröndjeit, aztán eltűnt velük, és mikor visszajött, ugyanígy tett az én bőröndjeimmel is. Én csak felkaptam Taimot, aztán búcsút intettem a lakásomnak, kimentem, és bezártam az ajtót.
Az út vissza a kastélyba legalább annyira élvezetes volt, mint odafelé. Nem tudom, mennyi idő telt el az elindulás és a megérkezés között, de nem sok, az biztos. Mikor visszaértünk a palotába, Hizaki már várt minket.
- Hol voltatok? – kérdezte Kamijot, miután kiszálltunk.
- Nem volt hajlandó visszajönni este – nézett rám megrovóan.
- Miután valaki berángatta abba a kísértetkastélyba, már semmihez nem volt kedve… - morogtam, miközben Kamijo a kezembe nyomta a bőröndjeimet, meg a laptoptáskámat, aztán kivette Koyu cuccát is a csomagtartóból.
- Gyere, visszakísérlek a szobádba – mosolygott rám Hizaki, és most kivételesen normális tempóban indult el előttem a palotában. Miközben mentünk, azon gondolkoztam, hogy az én szobámon, meg az udvaron kívül még semmit nem láttam. – majd szólok Teruéknak, hogy vezessenek körbe – mosolyodott el Hizaki, miközben elértük a szobám ajtaját.
- Köszi – mosolyogtam rá, aztán bementem, és leraktam a cuccaimat. Valamiért örültem neki, hogy újra abban a szobában lehettem.
- Szia – dugta be a fejét Teru az ajtómon nem sokkal az után, hogy megérkeztünk.
- Szia – mosolyogtam rá.
- Tök jó a pólód – mérte végig a pink színű ruhadarabot.
- Hát Kamijo nem éppen ezt mondta – dőltem hátra az ágyon.
- Ő már öreg, és beszűkült látókörű – mosolyodott el, aztán én is elnevettem magam. – Hizaki mondta, hogy vezesselek körbe a kastélyban. Meg meglátogathatnánk Billt, már hiányzol neki.
- Oké – álltam fel, aztán odaléptem Teru mellé.
Végigmentünk az egész kastélyon, és nagyjából a felét se jegyeztem meg annak, amit Teru mutatott. Nekem minden folyosó tökéletesen egyforma volt. Soha nem voltam képes ilyen helyeken tájékozódni.
- Az ott Kamijo szobája – mutatott az egyik ajtóra, ami annak a folyosónak a végén volt, amin haladtunk. – De nem igazán szereti, hogyha arra mászkálnak. Gyűlöli, ha piszkálják a magánszféráját – mondta színpadiasan Teru, mire én elnevettem magam.
- Ti mit kerestek itt? – nézett ki a szoba ajtaján Kamijo.
- Teru körbevezet, miután te nem tetted meg – mosolyogtam rá angyalian.
- Úgyis eltévednél, ha körbevezetnélek, akkor meg minek strapáljam magam? – ment vissza a szobába, és jó alaposan bevágta maga mögött az ajtót.
- Öreg és házsártos… - motyogta Teru, mire megint csak nevetnem kellett. – Megmutassam neked az én szobámat? – nézett rám, mire én bólintottam.
Teru szobája nem hasonlított a kastély általam eddig látott részeire. Sokkal világosabb volt, minden bútor, és minden más dolog is vajszínű, vagy valamilyen világoskék árnyalatban pompázott.
- Fény - mosolyodtam el, mikor beléptem.
- Már bele is őrültem volna abba a sok sötétségbe, ami itt van – ült le a világoskék kanapéra. Aztán lehet, hogy mire olyan öreg leszek, mint most Kamijo, én se fogom már szeretni a fényt.
- Hát a százötven éveddel már te se vagy valami fiatal – néztem rá.
- Az attól függ, mihez viszonyítod. – mosolyodott el. – Gyere, látogassuk meg Billt – pattant fel hirtelen, aztán elindult a szoba ajtaja felé.
Miközben az udvaron sétáltunk végig, Teru elmondta, hogy annak melyik részén mi van. Mert mint kiderült, még annál is sokkal nagyobb volt, mint ahogy én azt a szobámból láttam.
- Arra van a lovarda – mutatott az egyik útelágazásra.
- Itt lovak is vannak? – néztem rá meglepetten.
- Minden kastélyba kellenek lovak. Tudsz lovagolni? – nézett rám érdeklődve.
- Három éves korom óta tanultam. Nagyapám versenyző volt. De mióta Japánba jöttem, nem ültem lovon…
- Egyszer majd oda is el kell vigyelek. Megmutatom neked a lovakat. Vagy majd Kamijo elvisz – mondta, miközben elkanyarodtunk az üvegház felé.
- Azt erősen kétlem – sóhajtottam fel. – Bár tegnap este egész rendes volt.
- Már kezd megbékélni a helyzettel – lépett be az üvegház ajtaján Teru, én pedig követtem.
- Talán… - indultam el az ösvényen, ami Stan és Bill lakhelyéhez vezetett.
- Vigyá… vigyázz – mondta Teru, mikor bementünk, de mielőtt befejezhette volna, az én fejemre már lerepült egy szürke szőrgombóc.
- Szervusz, Bill – mértem végig az arcomba lógó karmos mancsot, mire egy nyögést hallottam a fejem felől. Teru levette rólam a koalát, aztán a kezembe adta. Erre az bárgyún elmosolyodott, a mellkasomnak dőlt, aztán hangos horkolásba kezdett. – Én is örülök, hogy látlak – néztem le rá.
- Szeret ám téged. Ha nem karmol vagy harap, azzal azt fejezi ki, hogy kedvel – nézett le rám Teru az egyik fa ágáról.
- Hát te meg hogy kerülsz oda?
- Megkeresem Stant… - indult el feljebb a fán.
- Értem…
- Kamijo nem szimpi Billnek – mondta, miközben eltűnt a fák lombja között. Ez elég vicces helyzet volt, tekintve, hogy úgy hallatszott, mintha a fa beszélne.
- Ezt honnan tudod? – néztem fel oda, ahol Terut sejtettem.
- Onnan, hogy egyszer megharapta Kamijo kisujját. Azóta Kamijo nem járt itt. Bill foltot ejtett az egóján – ugrott le hirtelen mellém. – Ébren van. Eszik. –jelentette be. – Bár egy kicsit magányosak mostanában.
- Hozzatok nekik barátnőket – mosolyodtam el.
- Ez egy jó ötlet. Bár mindkettő tökéletes papucsférj lesz, az biztos – nevette el magát Teru, aztán visszanyomta Billt az egyik fa ágára. –Gyere, visszamegyünk, még meg kell mutatnom neked az alagsort.
- Itt még olyan is van? – néztem rá, miközben elindult kifelé. Mi mást tehettem volna, követtem.
- Mi az, ami nincs itt? – sóhajtott fel. – Olyan ez a palota, mint egy mini világ…
Miután Teruval visszaértünk a palotához, ő levitt az alagsorba, és ott is megmutatott mindent. Az a hely nagyjából olyan volt, mint egy mini wellness-center.
- És ez itt a medence – lépett be az utolsó terembe, ami engem leginkább egy dzsungelre emlékeztetett. Minden tele volt trópusi növényekkel, és a közepén valóban volt egy medence, a leghatalmasabb, amit valaha láttam.
- Tök jó… - néztem kicsit elképedve, aztán elmosolyodtam.
- Lejöhetnénk délután, úgysincs semmi dolgom.
- Oké – néztem fel rá, aztán elindultunk felfelé.
Odafent az erkélyen álló asztal már tele volt mindenféle kajával. Hát igen, Hizaki megint kicsit elgaloppírozta magát az adagokat illetően… De hát, ha ő ezt évezi, ám legyen.
Miután végeztem az ebéddel, bementem a szobámba a bőröndjeimhez, és kipakoltam belőle a cuccaimat, a laptopomat pedig leraktam az egyik éjjeliszekrényre. Aztán előkerestem a fürdőruhámat, felvettem, fogtam a köntösömet, és azt is, aztán elővettem a flip-flop papucsomat, felhúztam, aztán leültem az ágyra, és vártam Terut.
- Szia – nézett be az ajtón Yuki. – Teru már lent van, gyere, lekísérlek.
- Oké – álltam föl az ágyról, de mielőtt kimentem volna, még felmarkoltam egy törölközőt.
- Helló – mosolygott rám Teru, mikor leértem. Egy szürke, szőrös, mocorgó valami ült a fején, és beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy Bill az.
- Hát ő? – mutattam a koalára.
- Behoztam őket. Stan már elment valahová a bokrok közé. Jót tesz nekik a levegőváltozás.
- Értem – dobtam le a cuccaimat az egyik nyugágyra. Aztán hirtelen egy hatalmas csobbanás hallatszott.
- Basszus… - sóhajtott fel Teru immáron a medencében úszva.
- Mi történt? – néztem rá értetlenül a nyugágyról.
- Bill levetődött a fejemről, én meg annyira megijedtem, hogy megbotlottam, és beleestem – sóhajtott fel. - Nem jössz?
- De, persze… - álltam fel, aztán odasétáltam a medencéhez, és beleereszkedtem a vízbe.
- Huszááááááár! – hallottunk egy hirtelen kiáltást a semmiből, aztán valaki nagy csobbanással bevetődött mellénk a medencébe.
- Ez meg mi volt? – nézett rá Teru értetlenül az imént érkező Yukira.
- Ha a japánok kiabálhatják azt, hogy nindzsa, akkor én azt fogom kiabálni, hogy huszár… - erre elnevettem magam. – Most mondd, hogy nem jó ötlet! – nézett rám támogatásért.
- De, nagyon – mondtam még mindig röhögve.
- Jól van, akkor én legközelebb azt fogom kiabálni, hogy kozák… - gondolkozott el Teru. Erre aztán már mind a hárman hatalmas nevetésben törtünk ki.
- Persze, Hizaki meg majd azt, hogy légionárius, mi? – néztem rájuk, mire ismételten elnevettük magunkat.
- Hát ez… kész – ült fel a medence szélére Teru.
- Nagyon… - sóhajtott fel Yuki is, és ő is kimászott. Már én is mentem volna, de valami hirtelen megragadta a bokámat, és lerántott.
- Bassz… - ennyit tudtam csak kimondani, mielőtt elsüllyedtem volna a víz alá. – Ki volt? – néztem fel a medence partján ülő fiúkra, mire ők a túlsó sarokra mutattak. Az víz felszínén úszkáló vöröses hajtincsekből azonnal rájöttem, hogy ki lehet ott.
- Na, ezt még megbánod… - sziszegtem a semmibe, és gyorsan kimásztam a medencéből. – Kamijo… - szólaltam meg angyali hangon, mikor a hozzá legközelebb eső részen álltam.
- Igen? – nézett fel pimasz vigyorral a vízből.
- Most véged… - ezzel rávetettem magam, aztán jó alaposan lenyomtam a fejét a víz alá.
- A fenébe… - jött fel prüszkölve a víz alól. – Ezt most miért kellett?
- És engem a víz alá lerántani miért kellett? – néztem rá angyali tekintettel.
- Mert élveztem.
- Na látod, én is élveztem – néztem rá, aztán épp úsztam volna el valamerre, de egy nagysebességű szürke gombóc megakadályozott a mozgásban. – Bill – mosolyodtam el, mikor megláttam az arcomba lógó karmos mancsot.
- Már megint ez a dög? – bámult mereven a fejem tetejére Kamijo.
- Csak nem félsz? – néztem rá gonoszul mosolyogva.
- Nem, egyáltalán nem – rázta meg a fejét, miközben egyre csak távolodott tőlem.
- Pedig nekem nagyon úgy tűnik… - raktam ki Billt a partra, aztán én is kiültem. A koalamaci azonnal beletelepedett az ölembe, és bősz horkolásba kezdett.
- Hát jó éjszakát… - néztem rá, és elkezdtem igazgatni a fülén lévő hosszú fehér szőröket. – Legalább amíg itt vagy, Kamijo nem piszkál – néztem rá az említett személyre, aki ekkor már a medence túlsó felén tartózkodott.
- Teru, vidd ki innen azokat a dögöket.
- De ha egyszer olyan jól érzik itt magukat… - mosolyogtam rá Kamijora.
- Én viszont nem érzem jól magam – sóhajtott fel, aztán kimászott, és leült az egyik nyugágyra.
- Na, gyere Bill, minket itt nem szeretnek – fogtam meg kedvenc koalám, és elindultam Yuki felé, miközben Teru Stant halászta elő a fák közül.
- Arról nem volt szó, hogy te is mész – nézett fel rám Kamijo – Veled még elszámolnivalóm van…
- Már mondtam, hogy te kezdted – mutattam rá, miközben átadtam Yukinak Billt, aztán Teru is nemsokára megtalálta Stant, és mind a négyen elindultak az üvegház felé.
- Te meg folytattad – dőlt hátra, mikor én odafordultam hozzá.
- Valahogyan kénytelen voltam visszavágni. - mondtam, és leültem arra a nyugágyra, ahol a cuccaim voltak. - Ugye tudod, hogy röhejes, ahogy Bill elől menekülsz?
- Jól van, na, az a dög majdnem leharapta az ujjamat – morogta.
- Persze, mert Bill egy vérengző vadállat, mi? – vigyorogtam rá.
- Hát persze. Nem tudom, te miért nem félsz tőle, mikor minden mástól igen.
- Azért mert egy olyan álalt, ami az egész napot evéssel és alvással tölti, nem igazán félelmetes – mondtam, aztán elgondolkoztam egy kicsit. – tegnap este egészen normális voltál.
- De megmondtam, hogy reggel már nem feltétlenül leszek az.
- Kár – sóhajtottam fel. – Mondd csak, miért jó az neked, hogy engem piszkálsz? – néztem rá.
- Nem tudom… Egyszerűen csak élvezem - nézett el a semmibe. – Már az is vicces volt, hogy hogyan bámultad a szemeimet ott az utcán, mikor először láttalak.
- Jól van, na. Nem mindennap lát az ember ilyen fehérszemű valamiket, mint te vagy…
- Mi az, hogy valamiket?
- Először embereket akartam mondani, de az nem igazán vagy, és ez volt az első, ami eszembe jutott.
- Aha, szóval valami… és azzal, hogy vámpír, mi van?
- Azt olyan fura kimondani – sóhajtottam fel. - Ne, én most felmegyek – fogtam meg a cuccaimat, aztán mentem ki az ajtóhoz, csak eszembe jutott, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, merre is kéne indulnom.
- Na látod, ezért mondtam, hogy felesleges téged körbevezetni – állt fel, aztán megfogta a kezem, és én hirtelen már a szobámban álltam.
- Basszus… - dőltem hátra teljesen lesokkoltan az ágyon. Na jó, ez még a gyorsnál is gyorsabb volt.
- Csak nem gyorsan mentem? – hajolt bele az arcomba Kamijo, mire én a képébe nyomtam a kispárnát.
- Na, most hagyjál békén – mondtam, jó erősen kihangsúlyozva a most szót, aztán oldalra fordultam, és a saját fejemre is rárántottam egy párnát.
- Ahogy akarod… – sóhajtott fel, aztán már csak az ajtócsapódást lehetett hallani.
- Miért kell ennek mindig ilyen lehetetlenül viselkednie? – fordultam a hátamra.
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: 5. fejezet   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:27 pm

Nemsokára felkászálódtam az ágyból, lezuhanyoztam, aztán felvettem egy fekete farmert, meg egy lila pólót, aztán beüzemeltem a laptopomat. Épp azon gondolkoztam, hogy jó, most bekapcsoltam, de net az tuti nincs itt, és akkor most mit csináljak, amikor belépett valaki az ajtómon.
- Szia Hazel! – köszönt nekem mosolyogva aztán felmászott mellém az ágyra.
- Szervusz, Murasaki – mosolyogtam rá, aztán átraktam a laptopot az éjjeliszekrényre.
- Mit csináltál? – nézett fel rám érdeklődve.
- Tulajdonképpen… semmit – dőltem hátra a párnák közé.
- Tegnap nem voltál itthon. Kerestelek, de Hizaki-san azt mondta, hogy elmentetek valahova Kamijo-sannal. Hol voltatok?
- Bementünk Tokióba néhány dologért. Semmi fontos – ráztam meg a fejem.
- Ez nem lehet igaz… Kamijo-san is ugyanezt mondta. Tőletek nem lehet megtudni semmit – mondta duzzogva. – Pedig biztos, hogy valami tök jó dolgot csináltatok.
- Kamijoval? Ugyan már… - sóhajtottam fel.
- Miért nem kedveled Kamijo-sant?
- Én miért nem kedvelem? Ő nem kedvel engem. Folyton piszkál, és nem tudom miért – fordultam oldalra, Murasaki felé.
- Murasaki! – hallottam meg egy ismeretlen hangot a folyosó irányából.
- Itt vagyok – kiáltotta a kislány, aztán valaki belépett az ajtómon.
- Na végre… - sóhajtott fel az a valaki, miközben Murasaki odaszalad hozzá. – Á, te bizonyára Hazel vagy – nézett fel rám, mikor én felültem az ágyon – Sokat hallottam már rólad. Én Jasmin vagyok. – mosolygott rám.
- Én is hallottam már rólad Hizakitól – gondolkoztam el egy kicsit.
- Na de nekünk most mennünk kell, igaz, Murasaki? – nézett le a kislányra, mire az buzgón bólogatott – szervusz, Hazel
- Szia, Hazel – köszönt Murasaki is, aztán kiléptek az ajtón.
Miután már lenyomtam legalább nyolcvan kör pasziánszot a gépemen, meg még annál is több aknakeresőt, és nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, fogtam magam, és kimentem az erkélyre.
- Szia – köszöntött Hizaki a korlátnak támaszkodva.
- Szervusz – mosolyogtam rá én is, aztán megláttam az asztalt, ami roskadozott a rengetegféle kajáról. – És ezt ki fogja megenni? – néztem rá jelentőségteljesen.
- Hát… nagyon valószínű, hogy te – ült le az egyik székre.
- Szerintem meg nagyon valószínű, hogy nem én – sóhajtottam fel, de azért én is leültem. – Basszus, Hizaki… Minek nekem ennyi kaja? At akarod, hogy elhízzak? – sóhajtottam fel, mire ő elnevette magát.
- Jól van, na, legközelebb majd megpróbálom visszafogni magam – dőlt hátra, aztán felnézett az égre.
- Hallom találkoztál Jasminnel.
- Igen, kemény fél percig ott volt a szobámban – gondolkoztam el egy kicsit.
- Most rengeteg dolga van. Ő foglalkozik Mursakival, meg a génjeivel, meg ezzel az egész cuccal. Tulajdonképpen a felét se fogom fel annak, amit ő mond, de hiszek neki. Én csak azt tudom, hogy egyre jobban halad, és ennek örülök. Murasaki képességei már kezdenek a felszínre törni. Majd csak ki kell vonni belőle az erőt, hogy aztán átadhassuk egy másik vámpírnak, és…
- Kinek? – néztem fel hirtelen Hizakira.
- Azt kérdezed, ki lesz a kísérleti alany? Kamijo. Nem hagyná, hogy más tegye meg – ezen kicsit meglepődtem. – Mindig azt hiszi, hogy mert ő a legerősebb, neki kell mindent magára vállalnia. Meg hogy hálával tartozik nekem, amiért megmentettem az életét. Pedig azt már többször is törlesztette.
- Hogy mi? – kérdeztem elképedve.
- Tudod,a vámpírok is rivalizálnak egymással. Már rég óta én vagyok a föld legidősebb élő vámpírja, ezért rengetegszer támadtak már meg engem. És volt olyan, hogy én nem tudtam volna megmenteni magam, úgyhogy Kamijo védett meg. Ráadásul hogy egyre többen lettünk, egyre erősebb lett a kolóniánk, és ezt nem nézik jó szemmel. A vámpírok általában magányosan élnek, és nem tetszik nekik, hogy több ennyire erős vámpír él együtt, azért egyre gyakrabban támadnak meg minket. Ha Kamijo nem lenne, mi már rég halottak lehetnénk – sóhajtott fel Hizaki. Na jó, azért kicsit meglepett az, amit mondott. – Ezért is vagyok benne olyan biztos, hogy vámpírrá fog változtatni. Veszélyes lenne egy embert ennyi ideig itt tartani köztünk, ha csak nem azért teszi, hogy az többet tudjon meg arról, hogy mi vár rá. Bár elég furcsa lesz… - vártam volna, hogy még mond valamit, de abbahagyta..
- Tudod, közülünk még senki nem változtatott át embert vámpírrá… szándékosan – tette hozzá egy kis szünet után, mikor eszébe jutott Koyu. – Na meg hát Kamijo egy ötszáz évnél idősebb vámpírtól kapta a vérét, és mivel ő is elmúlt ötszáz, te leszel az első olyan vámpír a világon, akit egy eleve az átlagnál erősebb vámpír tiszta vérével fognak átváltoztatni.
- Mi? – néztem elképedve. – és miért pont ötszáz?
- Tudod, a vámpíroknál az ötszáz év a vízválasztó. Nagyon kevesen húzzák ki addig, és aki kibírja, az már érdemes arra, hogy növelhesse az erejét.
- Na jó… azt hiszem, nagyjából felfogtam – sóhajtottam fel, aztán felálltam a székről, mert idő közben végeztem a vacsorázással is.
- Akkor én most megyek is, nem zavarlak tovább – tűnt el Hizaki a tányérokkal egyetemben a semmibe.
Miután Hiz eltűnt, én bementem a szobámba, felültem törökülésben az ágyra, aztán magamhoz vettem a laptopomat, és újfent bekapcsoltam. Elővettem a táskából egy DVD-tokot, aztán megkerestem a megfelelő DVD-t és betettem a gépbe, aztán elindítottam. Letettem a laptopot az ágyra, aztán belemerültem a filmbe. Alig pár perce ültem ott, mikor megéreztem, hogy besüpped az ágy mögöttem, és valaki hátulról a vállamra támasztotta az állát.
- Mit nézel? – hallottam meg Kamijo hangját közvetlenül a fülem mellől.
- Basszus… - pattantam egyet hirtelen az ágyon. – ne ijesztgess légy szíves – hunytam le egy kicsit a szemeimet, hogy megnyugodjak.
- Bocsánat – suttogta halkan a fülembe, aztán óvatosan átölelte a derekamat. Most komolyan bocsánatot kért tőlem?
- Semmi baj – dőltem hátra egy kicsit, bele a karjaiba. Na jó, azt nem mondom, hogy rossz volt mellette lenni…
- Interjú a vámpírral… - szólalt meg hirtelen, mikor Lestat épp Louist változtatta át vámpírrá. - Szereted?
- Naná, majd azért fogom nézni, mert annyira utálom.
- És most ki kezdte a kötözködést – mosolygott rám diadalittasan.
- Jól van, na, hülye kérdésre hülye válasz dukál… Hasonlítasz Lestatra – szólaltam meg kis gondolkozás után.
- Azt aztán nem… Esetleg ő hasonlít rám. Én vagyok az idősebb… - mosolyodott el, mire nekem is mosolyognom kellett.
- Délután miért nem tudtál ilyen lenni? – fordultam hátra hozzá.
- Valamikor nekem is ki kell élnem magamat. Mostanában amúgy is elég ideges vagyok.
- Murasaki miatt? – nem igazán tudtam, hogy kéne kérdeznem, de ő megértette, mire is gondolok.
- Igen, talán miatta. De az is lehet, hogy miattad – nyúlt fel az arcomhoz, és eltűrt belőle egy hajtincset.
- Basszus… milyen hosszú a körmöd – mondtam meglepetten, mikor észrevettem, hogy üvegszerű körmei most már inkább karmokra hasonlítanak.
- Tetszik? - mutatta fel karmos ujjait nekem.
- Igen… - simítottam végig egyik körmén, miután az az összes többivel együtt visszahúzódott normális hosszúságúra.
- Ezt hogy csináltad? – fordultam hátra meglepődötten.
- Azok a vámpírkarmaim voltak. Csak tudod, elég kényelmetlen lenne, ha folyton ilyen hosszúak lennének a körmeim, meg hát elég feltűnő is lenne, ha emberek közé megyek, úgyhogy visszahúzható. Jó, mi?
- Az… - mosolyodtam el, miközben az ő körmei újra megnyúltak. – A szemed is azért…?
- Igen, de az csak az enyém. Egyedül az én szemem ilyen természetellenes színű. Azért van, mert én egy erős vámpír vérét kaptam. Mindegyik vámpíré ilyen, akit így változtattak át. De hogy a tied milyen színű lesz, azt nem tudom.
- Ezt… ezt úgy értsem, hogy hajlandó vagy átváltoztatni?
- Mi másért hoztalak volna ide? – mondta. Hangjában nevetés bujkált. – Megkedveltelek. Meg hát nem igazán történik az velem, hogy egy emberrel egynél többször találkozom, veled meg majdnem egy napon belül kétszer is…
- Ne is mondd… tiszta sokkos voltam, mikor megint megláttalak. Egész éjjel azon filóztam, hogy hogy a fenébe volt neked fehér a szemed – mosolyogtam fel rá. – Miattad nem tudtam aludni – sóhajtottam fel színpadiasan, mire ő elnevette magát.
- Hát én meg akkor lepődtem meg, mikor megláttalak azon az izén, amit Hizaki szervezett, hogy végre tudjunk inni. Na akkor reménykedtem benne, hogy senki nem fog elenni előlem. De legnagyobb szerencsémre kimenekültél.
- Aztán megláttalak téged, és elájultam – gondolkodtam el.
- Igen, kicsit sokkos voltál, az tény.
- Mert féltem tőled. Az ember nem minden nap találkozik olyasvalakikkel, mint te – hunytam le egy kicsit a szemem, aztán lepillantottam a laptopomra, amire már egy ideje nem igazán figyeltem.
- Murasaki…? Ugye ő nem fog gyerek maradni?
- Claudiára gondolsz? – nézett le ő is a laptopra, mire én bólogattam. – Nem, ő nem lesz ilyen. Még ha sikerül is felszínre hozni a képességeit, felnő, de aztán majd megáll az öregedésben. Vámpírgyerek, de nem olyan, mint Claudia.
- A vámpíroknak lehet gyereke? – néztem fel Kamijora elképedve.
- Nem. Vagyis nem hiszem… De Murasaki klánja tényleg úgy fejlődött tovább, hogy két vámpírnak gyereke született. Csak fogalmam sincs, hogyan. Mert szeretkezni azt mi is tudunk, de gyerekünk soha nem születhet.
- Ehhe… - bólogattam. Azért jó volt tudni, hogy mi vár rám, ha én is vámpír leszek. – Kamijo – néztem fel rá.
- Igen?
- Nem tudod, hogy mi van Koyuval?
- Lent van a pincében. Valamiért eléggé kezelhetetlen, úgyhogy nem akarjuk kiengedni. Meg ártana neki a napfény, és nem tudnánk visszafogni, hogy ne menjen ki. Attól is félek, hogy bántana téged.
- De hát… a barátnője vagyok…
- Tudom, de most eléggé elvesztette az eszét, még nem tudjuk hogyan. Ha Jasminnek lesz ideje, majd megvizsgálja, de addig is lent van a pincében, ahol nem tehet kárt se magában, se másban.
- Értem – bújtam hozzá egy kicsit még jobban Kamijohoz.
- Most szomorú vagy, igaz? – cirógatta meg óvatosan hosszú karmaival az arcom.
- Eléggé. Egy kicsit magányosnak érzem magam. Minden olyan új még itt körülöttem. Meg te se vagy hajlandó normálisan viselkedni velem… mindig.
- Na jó, megígérem, hogy majd igyekszem, hogy rendesebb legyek. De akkor te se kötözködj velem.
- Ha te nem kezded el, én nem fogom folytatni – sóhajtottam fel, aztán összecsuktam a laptopot, ami nem is tudom miért ment eddig, mikor oda se figyeltünk rá.
- De azt ugye tudod, hogy nem biztos, hogy ilyen leszek veled, mint most? Már mondtam, hogy este mindig érzelgős vagyok – mondta, miközben én letettem a laptopot az éjjeliszekrényre.
- Nekem az is elég, ha eljössz velem holnap meglátogatni Billt.
- Azt a vadállatot? – dőlt hátra hirtelen az ágyon, engem is magával rántva.
- Nem is vadállat – hajtottam a fejem Kamijo mellkasára, mire ő elkezdte cirógatni a hajam.
- Persze, majdnem leharapta az ujjam, és nem vadállat.
- Csak te váltod ki belőle ezt a reakciót. Nekem például mindig a fejemre ugrik, aztán elalszik – mosolyodtam el.
- Na, jó, legyen.
- De jó – mosolyodtam el. – De ugye tudod, hogy mivel ezt mondtad, holnap akár akarod, akár nem, el foglak rángatni magammal.
- Sejtem – nézett el a semmibe. - Na de most aludj. Kelleni fog neked az erő, ha engem akarsz elrángatni az üvegházhoz, meg ahhoz a vérmedvéhez.
- Itt maradsz? – néztem fel rá.
- Szeretnéd? – én csak bólintottam. - Akkor igen – mosolygott rám, aztán óvatosan betakargatott, én pedig nemsokára elaludtam.
Amikor felébredtem, Kamijo már nem volt mellettem, amin nem lepődtem meg túlságosan. Na de hát azt megmondta, hogy eljön velem Billhez, úgyhogy most mindenképpen elrángatom. Még az se tántoríthat el, ha be kell törnöm a szobája ajtaját.
Miután felöltöztem, mosolyogva léptem ki a teraszra, amikor is észrevettem, hogy az asztal megint tele van kajával. Fáradtan rogytam le az egyik székbe.
- Basszus, Hizaki… - néztem végig a rengetegféle kaján.
- Jól van, na, valamikor nekem is ki kell élnem magam – ült le a velem szemközti székbe az említett személy, miközben én nekiláttam a reggelinek. – Hallom Kamijo járt nálad este…
- Nem hallottad, hanem a gondolataimból olvastad ki – néztem fel rá.
- Ugyanaz.
- Hát nem egészen…
- Azért örülök, hogy kezdetek megbékélni egymással.
- Azt azért még nem mondanám… Majd ha rátörtem a szobája ajtaját, és kirángattam Billhez, akkor esetleg…
- Ha csak ez kell, akkor majd én is segítek kirángatni – mosolyodott el Hizaki.
- Köszi – néztem fel rá hálásan, ami után egy másodperccel ő már sehol nem volt. – Én ezt nem leszek képes megszokni… - sóhajtottam fel, aztán befejeztem a reggelizést, és felálltam az asztaltól.
Miután bementem, azon tanakodtam egy darabig, hogy elinduljak-e keresni Kamijot, vagy ne, ami engem ismerve komoly dilemma volt. Ha maradok, akkor unatkozni fogok, amitől ideges leszek, amitől pedig bőgök, ha meg megyek, akkor eltévedek, attól leszek ideges, és azért fogok bőgni. Úgyhogy beláttam, teljesen mindegy, mi történik, aztán elindultam ki a szobából, és végig az ugyanolyan folyosókon. Aztán az egyik ablaknál megálltam, és kinéztem rajta. Megláttam a hátsó kertben Kamijot, aki az egyik rózsaágyás mellet állt, és a virágokat nézte. Na, jó, ő már megvan, most csak ki kellene jutni valahogy… Lépcső!
Miután valahogy sikerült lejutnom a földszintre, alig húsz eltévedés után megtaláltam az előteret, ahonnan az ajtók nyíltak az első és a hátsó udvarra. Kimentem a hátsó udvarra vezetőn, és elindultam Kamijo felé, aki hallva a lépteimet, megfordult.
- Valaki megint megtépázta a rózsáimat – mutatott fel egy szál elég ramaty állapotban lévő vérvörös virágot.
- Ne nézz így rám, nem tudok semmiről – mondtam kicsit megijedve attól a tekintettől, amivel engem figyelt.
- Biztos? – vonta fel a szemöldökét.
- Biztos – mosolyogtam rá angyalian.
- Látom alkalomhoz illően öltöztél – nézett a világoszöld pólómra, amit egy ágon csimpaszkodó koala díszített.
- Ó, ne aggódj, ezt nem miattad vettem fel. Bill miatt – vigyorogtam rá, aztán elindultam a kavicsos úton az üvegház felé, de Kamijo nem igazán akaródzott jönni utánam. – Csak nem megijedtél? – fordultam hátra hozzá, mire ő csak megrázta a fejét, és pár pillanat múlva már ott sétált mellettem.
- Minek akarsz mindenáron elrángatni ahhoz a vérkoalához? – nézett le rám.
- Azért, hogy bebizonyítsam, nem is vérkoala.
- De nekem majdnem leharapta a kisujjamat…
- Biztos nem voltál rendes vele. Mikor én először láttam, rám csimpaszkodott, és elaludt. Na, várjunk csak… ha félsz tőle, akkor hogyan szedted le rólam múltkor?
- Gyorsan… - erre elmosolyodtam. – Nem is félek tőle – tette hozzá durcásan, miután leesett neki, mit is kérdeztem.
- Nem is… rettegsz – mosolyogtam rá, aztán befordultam az üvegház felé vezető útra. – Hát te meg hova lettél? – fordultam hátra, mikor nem hallottam a lépteit magam mögött.
- Bú… - hallottam meg hirtelen a hangját közvetlenül a fülem mellett, mire ugrottam egy kicsit, aztán hátrafordultam.
- Most miért csináltad ezt megint? – néztem fel rá.
- Nekem mondod, hogy félek, miközben te rettegsz mindentől…
- De én tudom magamról, és nem is tagadom le – néztem rá harciasan, pedig legszívesebben sírni lett volna kedvem, bár fogalmam sincs, miért.
- Na, gyere, menjünk – indult el hirtelen, nekem meg futnom kellett, hogy utolérjem.
Mire odaértünk az üvegházhoz, elszállt minden rosszkedvem, és mosolyogva léptem be az ajtón, hogy aztán a hatalmas növények között eljussak valahogyan Stan meg Bill terméhez. Mikor beléptem oda, hallottam némi mocorgást a lombok közül, aztán megláttam Stant, ahogy komótosan oldalra fordítja a fejét, rám néz, aztán visszafordul, és kicsit se meggondolatlanul elmászik valahova az ágon.
Aztán pont abban a pillanatban, amikor Kamijo belépett, megérkezett a rég várt vendég kedvenc helyére, a fejem tetejére. Most kivételesen hassal előre érkezett, úgy, hogy mind a két karját az arcomba lógatta le. Aztán kicsit hátrébb csusszant, a lábait a vállamra támasztotta, a fejét meg az enyémre, és onnan szemezett Kamijoval, aki ijedtében kis híján a falra tapadt.
- Most mégis félsz? – néztem rá.
- Igen, félek… - jelentette be halálra vált arccal. Persze, Kamijonak az a szanatórium meg se kottyan, bezzeg egy koala… Mindenki döntse el maga, melyikünk az idiótább…
- Ugyan már – pateroltam arrébb Bill egyik mancsát, ami épp a szemembe lógott, mire a koala morrant egyet, amitől persze Kamijo még jobban megijedt.
- Ez… meg fogja enni az ujjamat – nézett rá rettegve Billre.
- Persze, mert a kedvenc kajái az eukaliptusz, meg a te ujjad… jaj, Kamijo… nem fog megenni, hidd el – sóhajtottam fel, aztán levakartam Billt a fejemről, és a karjaimba vettem, aztán odasétáltam Kamijohoz, mire ő távolodott volna, de már nem volt hova. – Nézd, Bill, ő Kamijo – emeltem fel a koalát, hogy egy magasságban legyen az arca az említettel. – És az ujja nem finom. Csöppet se egészséges, hidd el. Te annál jobban vigyázol az alakodra – fordítottam magam felé a macit, mire az nyámmogott egyet, aztán a vállamra borult, és bősz horkolásba kezdett. – Ennyit a te vérkoaládról – néztem Kamijora, aztán odasétáltam Billel az egyik fához, és felnyomtam rá. – Jóccakát – mondtam a koalának, aztán elindultam kifelé.
- Van ujjam! - nézett végig Kamijo mosolyogva mind a két kezén, aztán rám mosolygott, és hirtelen megölelt.
- Ezt most miért kaptam? – pislogtam fel rá.
- Mert… csak – mondta, aztán el is tűnt. Hát… juhé…
Miután valahogy sikerült visszatalálnom a szobámba, és még büszke is voltam, mert eltévedéseim száma nem érte el az ötvenet, ledobtam magam az ágyra, aztán behunytam a szemeimet. Mi a fenének örült ennyire Kamijo? Ilyennek még sose láttam…
Mielőtt jobban belemerülhettem volna a gondolkozásba, mocorgást hallottam az erkélyről, úgyhogy kimentem. Mikor kiértem megláttam egy ülő Hizakit, meg megszámlálhatatlan fatájú kaját.
- Ne nézz így rám… Murasaki is veled ebédel – bukkant fel a szék mögül a kislány, aztán rám mosolygott, és leült az egyik székbe Hizaki mellett.
- Szia, Hazel!
- Szervusz, Mura – mosolyogtam rá én is, aztán fáradtan leültem.
Sok mindenről beszélgettünk ebéd közben, Hizaki végig ott marad, de ő nem szólt bele a társalgásunkba, csak némán figyelt minket. Hol Murasakit, hol engem.
- Megtennéd, hogy nem kutakodsz a fejemben? – néztem rá a spagettim fölül.
- Honnan tudod?
- Nem tudom, csak gondolom. Amúgy meg sose szerettem, ha meg akarják tudni, hogy mire gondolok.
- Miután vámpír leszel, már úgyse leszek képes rá, had élvezzem ki addig – dőlt hátra.
- Mi?
- Vámpír vámpír agyában nem tud olvasni… legalábbis olyan erős vámpíréban nem, amilyen te leszel. A kiéheztetett, legyengült vámpír, mint amilyen Kamijo volt, mikor találkoztam vele, az persze más.
Ezután Hizaki újfent némaságba burkolózott, mi meg ott folytattuk a beszélgetést Murával, ahol abbahagytuk. Mikor végeztünk az ebéddel, Murasaki elment, mert vizsgálata volt, de Hizaki még ott maradt velem szemben.
- Kérdezz – nézett rám, miközben a tányérok eltűntek a semmibe.
- Megint turkáltál…
- Csak annyit, hogy tudjam, meg akarsz kérdezni valamit.
- Hizaki… komolyan én leszek az első, akit egy olyan erős vámpír változtat át, mint Kamijo?
- Igen. Félsz, igaz?
- Mindig is féltem az ismeretlentől. Tulajdonképpen minden félelmem ebből fakad. Hogy nem ismerem azt a valamit, és ezért félek tőle…
- Értem. De még lesz időd felkészülni.
- Ezt hogy érted?
- Kamijo csak az után fog átváltoztatni, hogy neki már nem kell vért innia. Mert akkor már neked se kell. Nem kell véghezvinned azt a fájdalmas procedúrát, amit neki. Nagyon félt téged, akár bevallja, akár nem…
- És mikor…
- Hogy mikor lesz az, amikor Kamijot beoltjuk Murasaki erejével? Nem tudom, hamarosan. Jasmin egyre jobban halad. Mura képességei már kezdenek felszínre törni, már csak hetek, talán napok kérdése, hogy mikor lesz belőle vámpír – meredt el a távolba Hizaki. – te is félted Kamijot, igaz? – nézett vissza rám halvány mosollyal.
- Hogyne félteném… - süppedtem bele a székbe, és egy jó darabig nem is szóltam semmit, de Hizaki nem ment el. - Szerinted meg fogom én valaha érteni őt? – néztem fel Hizakira.
- Nem tudom, az csak rajtad meg rajta múlik. Elég változékony a személyisége, az tény, de szeret téged, és ha csak egy kicsit képes megnyílni neked, már az is nagy előrelépés ahhoz képest, amennyit nekünk megmutat magából. A lényeg az, hogy ne játszd el a bizalmát. Arra nagyon érzékeny…
- Értem…
- Jobb lesz, ha most megyek. Hagylak gondolkodni – mosolyodott el Hizaki, aztán eltűnt, én pedig visszamentem a szobámba.
Mikor beértem, elgondolkoztam rajta, hogy mégis mit kellene tennem, sokáig sétáltam a szobámban fel és alá a gondolataimba mélyedve, talán órákig is, aztán valahogy eljutottam a szekrényig. Gondoltam, ha ott vagyok, akkor már átöltözöm, bár nem tudtam igazán, miért. Egy bő, kicsivel térd alá érő fekete szoknyát vettem fel, meg egy vörös inget, aminek az alsó sarkát a gombok alatt néhány fekete inda és egy fekete rózsa díszítette. Kezdtem abba a hibába esni, hogy csak sötét cuccokat hordok…
Miután végképp nem tudtam, mit csináljak, kimentem a szobámból, és elindultam a folyosón, teljesen céltalanul. Ha nem volt irány, amerre mennem kellett volna, legalább nem tudtam nagyot téveszteni. Pár perc séta után aztán belebotlottam Yukiba.
- Szia, Hazel – köszönt rám mosolyogva, mire én is elmosolyodtam.
- Szia.
- Hová indultál?
- Tulajdonképpen sehová, de… kikísérsz a kertbe? Különben százszor eltévednék.
- Persze – mondta, aztán elindult a folyosón, én pedig követtem. Ennek hála alig két perc múlva már ott álltunk a hátsó udvaron.
- Úristen… - tört fel belőlem, mikor észrevettem, hogy a reggel még csak megtépázott rózsák a virágágyásban, mostanra már másutt is teljesen elszáradtak. – Ez… hogy? – néztem értetlenül Yukira, hátha ő tud valamit.
- Valami rossz dolog fog történni. Kamijo rózsái mindig elszáradnak, ha valami rossz dolog fog történni. Erre figyelmezetnek.
- És mi?
- Azt nem lehet tudni – sóhajtott fel. Ez a hír engem egy csapásra lehangolt.
- Yuki! Teru!– hallottam meg Hizaki hangját valahonnan a palotából.
- Ajjaj… megint valami rosszat csináltunk… Most mennem kell – és ezzel eltűnt.
Odasétáltam a virágágyásokhoz, és végigsimítottam az egyik száraz rózsán. Valami rossz fog történni… Hirtelen ezernyi dolog jutott eszembe, és az egyik fájdalmasabb volt, mint a másik. Valamiért fogtam magam, és elindultam végig az úton. Elhatároztam, hogy addig megyek, amíg vége nem lesz.
Az út végigvezetett a kerten, rengeteg leágazás vezetett más irányokba, de én csak mentem egyenesen. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el közben, de az biztos, hogy a kert hatalmas volt. Mikor elértem az út végére, már javában alkonyodott.
Az út egy dombra vezetett fel, és itt ért véget. Nem tudtam, mit tehetnék, úgyhogy csak leültem a hosszú, puha fűbe, és figyeltem az előttem elterülő tájat. Nem a kastélyt néztem, hanem a domb túloldalát. Jó darabig erdő volt, aztán ritkultak a fák, és megcsillant a távolban egy tó vize. Vagy az talán már a tenger volt? Nem érdekes… A lenyugvóban lévő nap gyönyörű színekkel festette be a vizet, ami most apró, színes drágakövekhez hasonló szikrákat vetett. Egy ideig gyönyörködtem a látványban, aztán éreztem, hogy elkezdenek patakzani a könnyeim.
Én magam se tudom, miért sírtam, egyszerűen csak túl sok volt nekem ez az egész, ami történt mostanában. Szörnyen éreztem magam, kuszák voltak az érzéseim. Úgy éreztem magam, mintha az elmúlt pár hetet egyetlen napba zsúfolták volna össze, és annyi minden történt, hogy már kicsordul abból az egy napból. Találkoztam vele, ő kirángatott az unalmas, mindennapi életemből, aztán elhozott ide az ő világába, amit nem tudok megérteni igazán. És minden azzal kezdődött, hogy megláttam Őt. Elgondolkoztam rajta, hogy mi lett volna, ha csak egy órával korábban, vagy később érek haza, és nem pont akkor. Akkor talán most is ugyanúgy telne az életem, mint előtte. Vagy nem kímélte volna meg az életem azon a sajtótájékoztatón, és most halott lennék. De e helyett itt vagyok, teljesen összezavarodva, és fogalmam sincs, mihez kéne kezdenem…
Halk lépteket hallottam közeledni a magas fűben. Az a valaki, aki jött, nem sietett sehová, odaballagott mellém, aztán ő is leült. Ránéztem, aztán újra visszahajtottam a fejem felhúzott térdeimre, és csak sírtam tovább. Ő nem szólt hozzám, nem is érintett meg, amiért kifejezetten hálás voltam. Nem szerettem, ha ilyenkor bárki is piszkál. De azt éreztem, hogy ott lesz, és ott is marad addig, amíg én nem mondom, hogy menjen el. Ott lesz, ha szükségem lesz rá.
Megint oldalra fordítottam a fejem, és végignéztem rajta. Ő éppen a horizont mögött szép lassan eltűnő napkorongot figyelte. Hullámos, vöröses hajtincsei az arcába hullottak. Egy ahhoz hasonló fodros inget viselt, mint azon a sajtótájékoztatón, meg fekete nadrágot. Ezektől a régies ruháktól még inkább olyan volt, mint egy vámpír…
Figyeltem őt, és éreztem, ahogy a könnyeim végigperegtek az arcomon, és lehullottak a fűbe, hogy aztán elnyelje őket a föld. Szerettem Kamijot, ó a csudába is, hogy ne szerettem volna? De annyira tudtam volna örülni neki, ha nem piszkál állandóan, és ha egy kicsit közelebb enged magához… Ő felém fordította a fejét, aztán halványan elmosolyodott, mire én a vállának döntöttem a fejem, és még hevesebben kezdtem el zokogni. Ő csak kicsit közelebb húzott magához, miközben én a hátára fektettem a kezeim, aztán nemsokára ő is átölelt. És én ott sírtam a karjaiban még sokáig, addig, amíg egészen sötét nem lett. Ő pedig egy szót se szólt, csak néha végigsimított a hátamon. Csak várta, hogy egy kicsit megnyugodjak. Mikor eltávolodtam tőle, ő megsimogatta az arcom, aztán újfent elmosolyodott, és felállt.
- Gyere – nyújtotta felém a kezét, amit én elfogadtam, és elkezdtem sétálni utána. Ő nem ment sokáig, megállt a domb túlsó részén, ahonnan a palota hátsó udvarára lehetett rálátni. - Az, hogy elszáradtak a rózsáid, tényleg azt jelenti, hogy valami rossz fog történni? – néztem fel rá.
- Nem feltétlenül… Ha megakadályozzuk azt a rossz dolgot, akkor nem kell megtörténnie. Ahogy a rózsáknak se kell feltétlenül így, elszáradtan maradniuk – engedte el a kezem, aztán leguggolt, és a földre fektette a tenyerét.
- Ezt hogy érted? – néztem a kertre értetlenül.
- Így – mondta, aztán lehunyta a szemeit, mire az udvart fura, vöröses fény borította el mindenhol, amerre az elszáradt virágok voltak. Mire Kamijo felnézett, már az összes rózsa visszanyerte régi, tökéletes szépségét.
- Ezt hogy csináltad? – néztem rá értetlenül, miközben ő felállt a földről.
- Az legyen az én titkom – mosolyodott el, aztán közelebb lépett hozzám, mire magam sem tudom miért, de lehunytam a szemem. – Na, ne sírj már – simogatta meg az arcom. Én már észre se vettem, hogy még mindig könnyezem. Hirtelen valami puha dolog ért az arcomhoz, amiről nem tudtam, mi lehet. Felnyitottam a szemeim, és láttam, hogy egy rózsa az. Kamijo a virág szirmait az arcomra támasztotta, aztán végighúzta annak mentén, és ugyanezt megismételte a másik oldalon. Mire végzett, és elénk emelte a virágot, rajta csillogott az összes könnycseppem. – és most eltüntetjük őket… - mosolygott rám Kamijo, aztán ráfújt a sötétvörös virágra, mire annak összes szirma elrepül a kastély felé.
- Olyan szép volt az a rózsa… - néztem kicsit bánatosan a virág szárára.
- De legalább már nem sírsz – mosolygott rám. - Na, visszacsinálom neked – emelte maga elé a rózsa szárát, aztán ráfújt, mire azt is körbevette az a vöröses fény, s mikor az eltűnt, Kamijo újra egy tökéletes virágot tartott a kezében. – tessék – adta a kezembe a virágot, aminek én végigsimítottam a szirmain.
- Olyan vagy, mint a rózsák… - gondolkoztam el egy kicsit.
- Mire gondolsz?
- A rózsa egy gyönyörű virág, vonzza magához az embereket, de mikor meg akarják érinteni, akkor beléjük fúrja a töviseit. Te is mindig ezt csinálod, ha egy kicsit is közel akarok kerülni hozzád. Egy ideig odaengedsz magadhoz, de ahogy egy kicsit is közelebb kerülsz hozzám, máris belém szúrsz a piszkálódásaiddal.
- Tudod, a rózsa a töviseivel védi meg magát az ellen, hogy leszakítsák, hogy kirángassák onnan, ahol kinyílt. De ha megtalálod a módját, hogy hogy fogd meg úgy, hogy ne szúrjon beléd, akkor a tied lehet. De ahhoz idő kell, és sok türelem – nézett rám mosolyogva Kamijo, aztán magához ölelt. – Annyira szeretném tudatni veled, hogy milyen fontos vagy nekem, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Túlságosan félek őszinte lenni. Ez alatt a sok száz év alatt, amit leéltem, annyi mindent láttam már, hogy félek megnyílni az emberek felé. Nem merem bevallani neked, mit is érzek, mert félek, hogy megsebzel, de azt se akarom, hogy azért eltávolodj tőlem. Annyira szörnyen hülye vagyok – fúrta a vállamba a fejét, mire én végigsimítottam vörös hajtincsein.
- Ne aggódj, jobban szeretlek én annál, mint hogy csak úgy elhagyjalak – erre felnézett rám, aztán elmosolyodott, adott egy puszit a hajtincseim közé, aztán felkapott a karjaiba, és végigszáguldott velem a palota kertjén, át a palota folyosóin, vissza a szobámba.
- Most el kell mennem, de nemsokára visszajövök hozzád – tett le a földre, aztán eltűnt.
- Jaj, Kamijo – sóhajtottam fel, aztán kisétáltam az erkélyre, aminek a korlátján rózsaszirmok voltak. Már nem csillogtak rajta a könnycseppek…
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: 6. fejezet   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:28 pm

Miután többé-kevésbé feldolgoztam ezt a nagy érzelmi hullámot, elvonultam a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Mikor végeztem, belebújtam a cuki, világoszöld, koalás pizsimbe, aztán bekapcsoltam a laptopomat, és elkezdtem kutatni rajta. Aztán előástam a laptoptáskából a kedvenc DVD-m, és elkezdtem nézni. Megint.
- Cuki a pizsid – hallottam meg a hangját az ajtómból.
- Még mindig nem tanultál meg kopogni? – néztem fel rá.
Kicsit meglepődtem, mikor megláttam. Mit kicsit, nagyon. Ennyire emberi cuccban talán még sosem volt. Legalábbis én olyankor nem látom. Fekete melegítőnadrág volt rajta, meg egy fehér póló. És ennyi. És ebben az volt a legidegesítőbb, hogy ő még így is eszméletlenül jól nézett ki.
- Na mi az? – vigyorodott el, mikor észrevette, hogy stírölöm.
- Semmi – néztem vissza a laptop képernyőjére, és elindítottam a lejátszást.
- Már megint ezt nézed? – ült le mellém.
- Talán múltkor valaki nem hagyta, hogy végignézzem… - néztem szemrehánóan, mire ő hátulról átölelt.
- Azt szeretnéd, hogy elmenjek? – duruzsolta a fülembe.
- Én azt egy szóval se mondtam – simultam bele a karjaiba, mire ő nekidőlt az ágy támlájának, engem is magával húzva.
- Akkor jó – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Aztán egyik kezével elengedett, és közelebb rakta hozzánk a laptopot.
Jó film az Interjú a vámpírral, pont az a fajta, amit bárhol, bármikor élvezni tudok, de így, Kamijo vállára hajtott fejjel… azt hiszem ez a legjobb módja a filmnézésnek.
Reggel, amikor felébredtem, azt hittem, nem lesz már mellettem, eltűnik, ahogy szokott, de amikor felnéztem, szembe találhattam magam mosolygó arcával.
- Aranyos vagy, amikor alszol – tűrt el egy tincset az arcomból. Én nem szóltam semmit, csak a mellkasába fúrtam a fejem, és magamba szívtam az illatát. Olyan nyugodt volt most minden… Ki akartam használni ezt az időt…
- Szólj, mielőtt megint elkezdesz morogni – néztem föl rá mosolyogva, mire ő csak egy puszit adott a homlokomra.
- Most nem terveztem.
- Nem arról volt szó, hogy este vagy érzelgős? – néztem fel rá, mire ő elengedett, és felület az ágyon. – Valami rosszat mondtam? – néztem rá ijedten, aztán én is felültem.
- Nem, dehogy. Egyszerűen csak nem volt kedvem feküdni tovább. - nevette el magát. – Hizaki mindjárt itt lesz a reggeliddel.
- És az miért baj? – bújtam oda hozzá.
- Nem hiszem, hogy baj lenne… - karolta át a vállam, aztán nekidőlt a támlának.
- Kamijo… - néztem fel rá.
- Mit szeretnél?
- Azt, hogy… hogy maradj ilyen – motyogtam félig sírva. Egyszerre könnyeztem a boldogságtól és a szomorúságtól. Jól esett, hogy Kamijo végre hajlandó kimutatni az érzéseit, de nem akartam, hogy megint olyan rideg legyen, és folyton kötözködnöm kelljen vele.
- Már mondtam, hogy meg fogom próbálni – nyomott egy puszit az orromra.
- Na látjátok, én megmondtam. Mind a kettőtöknek… - hallottam meg Hizaki hangját a kanapé felől.
- Hizaki? – pislogott nagyokat Kamijo.
- Nem tudtad, hogy jövök? Bár volt, aki elterelje a figyelmedet… - mosolygott rám. - Egyébként… nagyon aranyosak vagytok együtt.
- Még hogy én aranyos… - morogta Kamijo az orra alatt, mire én csak elnevettem magam.
- Nem akarom elrontani a jókedveteket, de… Jasmin beszélni akar veled, Kamijo – állt fel a kanapéról Hizaki. – Azt akarja, hogy minél előbb keresd meg – mondta, aztán eltűnt.
- Rendben – motyogta Kamijo, bár nem tudom, kinek, aztán kicsit összerezzent, és üvegesen bámult maga elé.
- Félsz? – simogattam meg óvatosan az arcát.
- Már miért félnék? – förmedt rám hirtelen, amitől én kapásból húsz centit ugrottam hátra. Pedig ültem. – én nem vagyok olyan ijedős, mint te – állt fel az ágyról, aztán hangos ajtócsapódás kíséretében elhagyta a szobát. Igen… félt.
Miután kimentem az erkélyre, és megláttam az orbitális mennyiségű kaját az asztalon, már meg sem lepődtem, csak leültem, és nekiláttam a reggelimnek. Miután végeztem vele, a változatosság kedvéért fogalmam sem volt, hogy mégis mit kellene kezdenem magammal, úgyhogy fogtam magam, felöltöztem, aztán elindultam végig az egyik folyosón. Kamijo szobáját megpróbáltam jó messzire elkerülni, a gond csak az volt, hogy időnként fogalmam sem volt, hogy én hol vagyok, meg hogy Kamijo szobája hol van. Mit időnként, mindig…
Végül aztán, magam sem tudom hogyan, az üvegháznál kötöttem ki, és elkezdtem Billnek mesélni a problémáimat, aki persze éberen figyelt miden mondatomra. Magyarán szólva úgy horkolt, hogy harsogott tőle az egész terem, de az most valahogy nem tudott érdekelni. Aztán megláttam egy gyönyörű, kékszárnyú, ezüstösen csillogó lepkét, ami épp felém tartott. És azután az egy után jött még több is.
- Te Terué vagy, igaz? – kérdeztem a kinyújtott mutatóujjamra leszállt lepkétől.
- Talált süllyedt – válaszolta a pillangó helyett Teru. – tegnap kaptam őket Hizakitól, és beköltöztettem őket ide. Ez a levegő a nekik való. – ült le mellém a földre.
- Értem… És… miért is kaptad őket? – néztem rá kíváncsian.
- Hát tudod, tegnap volt a születésnapom, és…
- És én erről miért nem tudtam? – néztem rá egy kicsit mérgesen.
- Hát… mert… csak… hagyjuk, most már úgy is tudod – mosolygott rám, én meg beletörődtem. – És szabad megtudnom, hogy miért is jöttél ide? Nem hiszem, hogy az volt a célod, hogy egy alvó koalának panaszkodj Kamijoról…
- Tulajdonképpen nem volt semmiféle cél, csak így alakult – néztem el a semmibe, aztán egy kis idő múlva ránéztem Terura.
- Mit szeretnél? – nyitotta ki eddig lehunyt szemeit.
- Mesélsz nekem az életedről? – néztem rá reménykedve. Legalább értelmesen tölthetem el a napomat.
- Tudtam, hogy sorra kerülök valamikor – mosolyodott el. – De előre szólok, hogy nekem nem valami tündérmesébe illő életem volt. Én nem származtam gazdag családból, mint a többiek, az emberi életemben igencsak híján voltam mindennemű boldogságnak, és…
- Nem baj – mosolyogtam rá bíztatóan – De ha nem szeretnéd elmondani, akkor nem kell.
- De, tudod, az az igazság, hogy rég óta el akarom mondani már valakinek, mert hát Hizaki meg a többiek tudják, azonnal tudták, ahogy rám néztek, mert hát kiolvasták a fejemből. De önszántamból még nem osztottam meg senkivel.
- Akkor velem megoszthatod. Én itt vagyok, és figyelek.
- Akkor jó – dőlt neki az üvegfalnak, és én is így tettem, aztán egy kicsit felé fordultam, hogy lássam az arcát, mikor beszél. – 1851-ben születtem, Moszkva egyik külső negyedében, a nyomornegyedben. Tudod, akkor pár kilométeren belül is hatalmas eltérések voltak a társadalom életszínvonalát illetően. Míg a belváros gazdag volt, a külső területek felé egyre nőtt a szegénység. Lényeg a lényeg, nem voltunk valami gazdagok. Sok testvérem volt, a legtöbb nem érte meg az egy évet se. Én voltam a legfiatalabb, az utolsó. Anyám belehalt a szülésbe, ahogy az ikertestvérem is. Hármunk közül egyedül én maradtam életben, de én kihúztam a következő telet is, és az azután következőket. Idő közben még két testvérem meghalt, úgyhogy már csak az egyik nővérem és én maradtunk életben, de mi is alig. Apánk egész nap dolgozott, alig láttuk, de így is nagyon kevés élelmünk és ruhánk volt. Mondhatni, mindenből hiányt szenvedtünk, de egy idő után már fel se tűnt, hogy éhes vagyok, és fázom, annyira megszoktam. Aztán abban az évben, amikor a nővérem tíz éves lett, én pedig hat, apánk meghalt. Nem tudom, mi vitte el, sok mindent beszéltek, de akkor, gyermeki fejjel még nem foghattam fel. A szomszédunk igen jó barátja volt apámnak, befogadott minket, négy évig ott éltünk. Aztán amikor a nővérem tizennégy lett, akkor kitettek minket, nem volt ott többé hely számunkra. Így is nagyon sokba kerültünk annak a háznak, úgy gondolták, most már vagy megállunk a saját lábunkon, vagy meghalunk. A nővéremmel elindultunk befelé, a belvárosba, és attól kezdve ott tengődtünk. Több koldus és hajléktalan is élt ott, elhagyott házakban, pincékben. Mi is egy picében laktunk, és jobb híján úgy loptuk össze, amire szükségünk volt a túléléshez. Élelmet, takarókat, ruhákat, fát. Összefogtunk egymással, segítettük egymást, hogy életben tudjunk maradni. Két évig éltünk így, addig a napig, amíg a nővérem meg nem látott valami gazdag orosz fiatalembert, és bele nem szeretett. Azután már én nem is számítottam neki, csak az érdekelte, hogy hogyan férkőzhetne közelebb ahhoz az emberhez. Aztán az egyik nap lelopott egy kocsiról egy ruhát, meg cipőket. Nem volt különösebben díszes ruha, olyan, amilyet a nemes hölgyek a mindennapokon viseltek. Akkor még nem tudtam mit tervez vele, de láttam rajta, hogy készül valamire. Aztán nemsokára kiderült. Az egyik nap bált rendeztek Moszkvában. Ő felvette azt a ruhát és cipőt, amit lopott, amennyire tudta, eligazította a haját, és elindult, el sem búcsúzott tőlem, nem mondott nekem semmit. Most már tudom, hogy a bálban egy nemesi kisasszonynak álcázta magát, akinek mind a két szülője meghalt, nem volt más rokona, és most otthontalanul bolyong az országban. Persze azonnal befogadták, és ő már soha nem tért vissza hozzám abba az elhagyatott pincébe. Én még két éven keresztül ott éltem, úgy,a hogy addig, összelopkodtam, ami kellett. Aztán alig pár héttel a tizennegyedik születésnapom után, július elején elkaptak, mikor ennivalót akartam lopni magamnak. Odavittek az úr elé, akinek a háza előtt álló kocsiról loptam. Épp valami fogadás volt nála, és persze mindenkinek bemutattak engem, a szemtelen kis tolvajt, aki valószínűleg őket is meglopta már. Nem igazán érdekeltek azok az emberke, egészen addig, amíg meg nem láttam köztük a nővéremet. Amellett az ember mellett állt, akit egyszer régen meglátott az utcán. Ő is nevetett rajtam, mintha soha nem is látott volna. De én láttam a szemében, hogy felismert. Mégse tett értem semmit. Addig, míg véget nem ért a fogadás, bezártak egy szobába. Aztán bejött hozzám a ház tulajdonosa, valami gazdag előkelőség, és azt mondta a szolgáinak, hogy fürdessenek meg, és adjanak rám tiszta ruhát. Megtetszettem neki. Már akkor is furcsa színű hajam volt, szürkés, elöl két sötétebb tinccsel, és a szemem is sötétkék volt. Persze nem volt ennyire természetellenes a kinézetem, mint most, de akkor se voltam hasonló senki máshoz. Ez lett az öt éven keresztüli nyomorúságom okozója. Persze, először boldog voltam, hogy van saját szobám, ágyam, tiszta ruháim, és kapok enni, de aztán a következő este, mikor bevittek egy szobába, ahol csak egy hatalmas ágy volt, meg a ház ura, akkor már korántsem volt olyan rózsás a helyzet. Azt inkább nem mondanám el neked, hogy mi történt azután, miután bezárták mögöttem az ajtót, szerintem te is sejted. Legyen elég annyi, hogy nem volt kellemes, nagyon nem. Aztán teltek az évek, és minden ugyanúgy ment. Én meg csodálkoztam rajta, hogy hogyan nem hal meg az az ember, mikor már olyan öregnek tűnt akkor is, mikor én odaérkeztem. Meg hát nem volt se felesége, se gyerekei. Aztán nemsokára választ kaptam a kérdéseimre. Épp azon a napon, amikor betöltöttem a tizenkilencet. Azt mondta, hogy öregszem, és hogy ez nem tetszik neki. És hogy ő ezt meg fogja akadályozni, merthogy én vagyok az eddigi kedvence. Aztán vámpírrá tett, mert hogy ő is az volt. Évszázadok óta. A gond csak az volt, hogy ő maga sem volt tudtában igazi erejének, és gondatlanságból túl sokat adott át nekem belőle. Persze, annyira erős nem vagyok, mint Kamijo, de én is elég nagy erőt kaptam. Amikor felébredtem, fogalmam sem volt, hogy mégis mi történt velem, csak a szörnyű fájdalmat éreztem a nyakamban, meg eddig ismeretlen éhséget. Kitörtem a pincéből, legnagyobb szerencsémre pont éjszaka volt, és megkerestem azt az embert, aki öt éven keresztül kínszenvedést okozott nekem. Lángolt bennem a düh. Persze ő nem tudta, hogy mennyire erőssé tett, csak nevetett rajtam, mikor azt mondtam neki, hogy megölöm. De aztán könnyedén kicsavartam a nyakát, és kiszívtam belőle a vért. Aztán a testét bedobtam a kandallóba, hogy ne maradjon belőle semmi. Mielőtt felkelt volna a Nap, eltűntem Moszkvából. Egy erdőben éltem hónapokig, állatok vérét ittam, és egy barlangba húzódtam meg a napfény elől. Egy idő után úgy éreztem, hogy ez az élt még sokkal szörnyűbb, mint az eddigi, és megpróbáltam megölni magam. Többféle módon próbálkoztam. Leugrottam egy hatalmas szakadékba, lenn maradtam nyolc órán keresztül a víz alatt, loptam egy kardot, és szíven szúrtam vele magam, még egy puskát is sikerült szereznem, hogy fejbe lőjem vele magam, de sehogy nem tudtam meghalni. Aztán rájöttem, hogy ha már ösztönösen tartok a Naptól, akkor az talán árthat nekem. Az egyik hajnalban jó messzire mentem a barlangtól, messze az erdőtől, egy hatalmas pusztaság közepére, és ott vártam, hogy elégjek. Miután az első sugarak elértek, olyan fájdalom hasított minden tagomba, hogy elájultam tőle. Legközelebb már Yuki palotájában ébredtem, és Jasmin cirkált az ágyam körül. Mikor felébredtem, nem szólt semmit, csak kiment. Aztán bejött Hizaki, leült velem szembe az ágyra, amin feküdtem, belenézett a szemembe, és átadott nekem minden tudást, amire csak szükségem volt. Akkor már mindent értettem. Nem csak a saját hibám volt, hogy ennyire mag akartam halni. Az állatok vére egy idő után elködösítette az elmémet. Egy vámpír képtelen állatok vérén élni, az legyengíti. Még mindig bennem van a vérük, ezért nem tudok parancsolni az erőmnek. Kamijo még régen elkezdett tanítgatni, de mikor előtört belőlem az erőm, akkor elszabadult a pokol. Képtelen vagyok kordában tartani, de azt már sikerült elérnünk, hogy nem kapom fel mindenen a vizet, és már meg tudom akadályozni, hogy bármikor a felszínre törjön. Majd ha kitisztul belőlem az állati vér, képes leszek használni minden képességem, de addig olyan ösztönlénnyé válok, mint az állatok, ha használni kezdem. Ezért vagyok most én a leggyengébb láncszem a csapatban. Hát… nagyjából ennyi lenne – nézett rám. A tekintetében érdeklődés volt.
- Hát… hát… hát… - ennél többet nem tudtam kinyögni – hát…
- Ezt már hallottam – mosolygott rám Teru, aztán felpattant a földről. Én meg csodálkoztam rajta, hogy egy ilyen szörnyű élet után hogy képes így mosolyogni. Ráadásul folyton.
- Őszintén csodállak – álltam fel én is földről.
- Miért is? – nézett hátra Billtől rám.
- Hát mert… hogy kibírtad ez. Ezt az egész életet. Én… nem tudom… én képtelen lettem volna ezt túlélni.
- Ugyan már, annyira nem is rémes – sétált oda hozzám. - Már nem élnek bennem olyan elevenen a rossz dolgok. Mióta ide kerültem, csupa jó dolog történt velem – mosolygott rám. Csak az idegesít, hogy mindenig én vagyok a kisgyerek. Én változtam át a legfiatalabban, meg a legkésőbb is, meg hát még gyenge is vagyok, és teljesen úgy érzem magam, mint egy gyerek. Komolyan mondom, Hizaki olyan, mintha az anyám lenne – mosolyodott el Teru, - De legalább kapok tőle egy csomó ajándékot. Stant meg Billt is tőle kaptam –mosolygott rám. – Ha téged átváltoztat Kamijo, akkor is én maradok a leggyengébb, de legalább nem én leszek a legutolsó – sóhajtott fel.
- Jaj, Teru – mosolyogtam rá, aztán átöleltem. – Köszönöm, hogy elmondtad – néztem fel rá, miután elváltunk. Legalább egy kicsit jobban ismerlek – erre ő csak elmosolyodott.
- Most mennem kell – nézett le rám, aztán eltűnt a semmibe.
- Hát Bill… minket itt hagytak – mosolyogtam rá a koalára, aki épp egy eukaliptuszlevélen nyammogott.
Egy kis idő múlva kimentem az üvegházból, és elindultam a domb felé, ahol tegnap este voltam. Már jócskán délután lehetett, mikor felértem a tetejére. Most nem álltam meg. Elhatároztam, hogy kiderítem, az a víz a távolban tenger-e, vagy tó. Elindultam lefelé a dombról, be az erdőbe. Csak mentem egyenesen, és megpróbáltam kikerülni az utamban lévő kidőlt fákat, kiálló gyökereket, meg minden akadályozó tényezőt, és ennek tetejébe megpróbáltam tartani az irányt is. Aztán mégis rá kellett jöjjek, hogy fogalmam sincs, merre van az előre, azaz eltévedtem. Hát igen… én és a tájékozódás soha nem kötöttünk közelebbi barátságot egymással. De azért nem volt kedvem megfutamodni, és elhatároztam, hogy addig megyek, amíg ki nem lyukadok valahol, ami nem az erdő, és nem is a domb.
Ez a céltalan bolyongás egy darabig még rendben is volt, aztán a helyzet jelentősen megváltozott. Az erdő egész addigi madárcsicsergéses békéjét fura hangok törték meg. Valami közeledett felém. Több valami. Több kisebb valami, és legalább két nagyobb valami. Hát igen… én a bátrak bátra azonnal odalapultam a legközelebbi fához, és vártam a halált. Nagyjából minden végtagom remegett. De ha megint Kamijo szívat, akkor nagyon nagyon nagyon meg fog halni…
Aztán mikor felbukkantak előttem a valamik, akkor már láttam, hogy ez nagyon nem Kamijo. Bár fenn ált még az a lehetőség, hogy csinált magából kilenc farkast, meg két medvét, de ezt még róla sem tudtam elképzelni. A kilenc farkas v alakban állt föl előttem, a v közepén meg a két medve. A farkasok kedvesen vicsorogtak, a medvék meg még kedvesebben, két lábra állva vicsorogtak, morogtak, és igen ijesztőek voltak. Legszívesebben kiabáltam volna félelmemben, de azon aggódtam, hogy akkor még közelebb hozom magamhoz a halálomat, úgyhogy csak magamban ordítottam. Kamijo találj meg! Kamijo, találj meg! Kamijo, találj meg! Ha ezt nem hallja meg, akkor nem tudom mit… bár, tekintve hogy gondolatokat olvas, vagyis valami olyasmit csinál, nincs minden veszve…
- Csak nem engem kerestél? – hallottam meg a hangját fölülem. A fa egyik ágán ült, és pimaszul vigyorgott rám. Nem mondom, hogy nem könnyebbültem meg, amikor megláttam.
- Lennél szíves elvinni innen valahová? – néztem fel rá szemrehányóan, de hogy megszólaljak, nem volt valami jó ötlet. A kilenc farkas meg a két medve egy emberként vetődött felém. Képzavar, tudom, de nem érdekel.
Már vártam, hogy mindenféle fog, agyar, meg karom cincáljon apró darabokra, de ez nem történt meg. Már láttam magammal szemben az egyik felém ugró farkas tátott száját, de aztán Kamijo a másodperc tízezred része alatt leugrott a fáról, pont velem szembe, és átölelt, úgyhogy a farkas csak őt kaphatta el, amivel persze nem ment sokra. Kamijoban nem tudott nagy kárt tenni.
- Megijedtél? – kérdezte vigyorogva, én meg csak a vállába fúrtam a fejem, és elkezdtem sírni.
- Ne csinálj ilyet többé! – néztem fel rá könnyezve.
- Te meg nem mászkálj a palota kertjén kívül – mosolygott rám, aztán felugrott velem a fára, és lerakott az egyik ágra. – Most elintézem ezeket, jó? –aztán leugrott a földre, és körülbelül tíz perc múlva már egyik állat sem élt. A tetemeket eltüntette valahova, mielőtt levett a fáról.
- Ez… gyors volt – néztem fel rá, mikor már a földön álltam.
- Nem nagy dolog – dőlt neki a fának. Azért a ruháját kicsit megtépázták… a farmerját meg az ingjét több helyen szakadások borították, de az alattuk lévő sebeknek már a nyoma sem látszott Kamijo hófehér bőrén.
- Kamijo, a Farkasölő – mosolyodtam el, mire ő is rám mosolygott. Azonnal tudta, mire gondoltam.
- De én ló meg kutyák nélkül tudtam elintézni őket. Plusz még két medvét… - mondta fölényesen.
- Tudom én úgy is, hogy jobb vagy, mint Lestat, nem kell bebizonyítani – mosolyogtam rá, aztán odasétáltam hozzá, átöleltem, és hozzá bújtam. Ő is átölelt engem.
- Sajnálom, hogy reggel olyan bunkó voltam veled… - fúrta bele az arcát a hajamba. – Csak ideges voltam. Nem rajtad kellene levezetnem – mondta halkan, aztán a karjaiba kapott.
- Ez így igaz – mosolyogtam rá, aztán ő elindult velem a fák között egyre gyorsabban, mígnem már megint azzal a sebességgel haladt, amikor én már képtelen voltam magam körül érzékelni a külvilágot, és csak akkor eszméltem fel, mikor már a szobám ajtajában álltam.
- Most beszélnem kell Hizakival. Nemsokára visszajövök – mosolygott rám olyan kamijosan, aztán eltűnt.
Néztem egy darabig azt a folyosót, amin elment, aztán nagyot sóhajtottam, lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobámba. Első észrevétel: vörös.
A szobában mindenhol vörös rózsák voltak. De komolyan mindenhol. A padlón rózsaszirmok, az ágy tele rózsákkal, ahogy minden más bútor is. És nem csak a hálószoba, hanem a fürdő is. Ráadásul a kádban a víz meg a hab tetején is rózsaszirmok voltak. Hát… Kamijo alapos munkát végzett.
A víz a kádban kellemesen meleg volt, úgyhogy úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat. Visszamentem a szobába, kivettem a szekrényből a köntösömet, aztán azzal együtt visszamentem a fürdőbe. Miután belemerültem a habokba, lehunytam a szemem, és azon gondolkoztam, hogy miért volt Kamijo annyira ideges, és miért rohant el azonnal Hizakihoz. Valami oka biztos kellett, hogy legyen… meg kell tudnom.
Egészen addig áztattam magam, míg teljesen ki nem hűlt a víz. Miután elvégeztem mindenféle teendőmet, úgy mint megszárítkozás, felvettem a vörös köntöst, aztán kimentem, és odaálltam a szekrény elé. Ahogy kinyitottam az ajtót, kiömlött bentről legalább háromszáz rózsa, meg még egy nagy adag rózsaszirom, ami teljesen beterített. Másnak talán ez már túlzásnak tűnhet, de én valamiért élveztem… Jól esett, hogy Kamijo mindezt értem tette. Bár amit az erejéből láttam, talán tíz másodpercbe se került neki ez az egész… De legalább gondolt rám. Felvettem egy sötétvörös szoknyát, meg egy fekete inget, és egy balerinacipőt, aztán kimentem az erkélyre.
Legnagyobb meglepetésemre az asztal most nem volt tele mindenféle kajával, csak egy tányér volt rajta. Mármint nem csak az, mert hát az asztal le volt terítve egy vörös terítővel, középen pedig egy ezüst gyertyatartóban három vörös gyertya szolgáltatott fényt. Az egyik széken ott ült Kamijo, könyökét az asztalra támasztotta, az ujjait összefonta, az állát pedig azokra fektette. Mikor meghallotta, hogy kijöttem, kicsit oldalra döntötte a fejét, hogy jobban lásson. Valami hihetetlenül aranyos volt így.
- Azt hittem, már soha nem végzel – mosolygott rám, mikor leültem vele szembe.
- Abbahagyhatod ezt a kiengesztelési hadjáratot. Már rég megbocsájtottam – mosolyogtam rá a tányéromon lévő kagylók halma fölül. – Annyi rózsa van a szobámban, hogy már közlekedni se lehet.
- Szóval nem tetszett… - dőlt hátra kicsit szomorúan.
- Jaj, dehogynem – nevettem el magam. – Csak tudod… nagyjából a szobám minden négyzetcentiméterén rózsa van, és ez lehetetlené teszi, hogy rendeltetésük szerint használjam a dolgokat – álltam neki szétnyitni egy kagylót, ami nem angyon jött össze. – Miért van az, hogy amikor én ilyet eszem, az már eleve szét van nyílva? – kérdeztem inkább csak magamtól.
- Segítsek? – kérdezte Kamijo mosolyogva, mire én bólintottam. Ő ekkor elvett egy kagylót, beledugta a vékony résbe az egyik hosszú karmát, mire az állatka megadta magát, és kinyitotta a vázát. – Legalább nem fogok unatkozni, amíg te eszel – rakta vissza a tányéromra a kagylót, aztán elvett egy másikat, és azt is bontogatni kezdte. Nekem van a legjobb kagylónyitóm a világon…
- Kamijo… - kezdtem bele egy kis idő után.
- Hm? – nézett fel a kagylóról, amivel épp foglalatoskodott.
- Mi… szóval izé… mikor… Murasaki… meg hát izé… a francba, miattad még beszélni is elfelejtek – dőltem hátra kicsit idegesen a székemben, mire ő elnevette magát.
- Na, ezt mindjárt lefordítom – ezzel elkezdte tanulmányozni az arcomat. – Szóval azt akartad kérdezni, hogy mit mondott Jasmin, mikor kezdjük el ezt az egész hercehurcát Murasakival, igaz? –bólintottam. – A jövő héten valamikor.
- Hogy mi? – néztem rá meglepetten. Nemrég még egy hónap volt…
- Ez az egész izé hosszabb lesz, mint terveztük, valószínűleg több héten keresztül lent leszek, úgyhogy simán meglesz egy hónap, mire véget ér ez az egész – sóhajtott fel.
- Több hét… és én mit fogok csinálni addig?
- Teruék biztos elszórakoztatnak majd… meg majd meglátogathatsz engem is. Bár nem hiszem, hogy valami hihetetlenül izgalmas társaság leszek…
- Az nem baj – mosolyodtam el, és újra belemerültem az evésbe, meg abba, hogy kiszedjem a már felnyitott kagylóhéjakból a kagylókat. Nem volt egyszerű feladat… - És Kamijo… - kezdtem el megint.
- Mondd csak – nézett föl rám, miközben lerakott egy felnyitott kagylót a tányéromra.
- Miről beszéltél Hizakival?
- Semmi fontosról – rázta meg a fejét. Már tudtam, hogy amit nem akar elmondani, azt úgyse fogja, úgyhogy hanyagoltam a témát. Majd máskor megkérdezem tőle.
Miután kivégeztük szerencsétlen kagylókat, Kamijoval együtt bementünk a szobámba. Miután eltüntette a rózsákat, visszament a szobájába, én pedig felvettem a pizsimet, és bekapcsoltam a laptopomat, aztán leültem az ágyra.
- Ugye nem azt nézed már megint? – huppant le mellém az ágyra Kamijo, miután immár átöltözve visszajött.
- Nem. Tulajdonképpen … nem is tudom miért kapcsoltam be… Van itt Internet? – néztem rá hirtelen.
- Most már van – vett elő a zsebéből egy USB adapter, és betette a laptopomba. Én meg csak meglepetten néztem rá… Kamijo nekem mindig olyan előző századokból valónak tűnt, és… hát furán mutatott az az USB port a kezében, na… - Ennyire kőkorszakinak nézel? – mosolygott rám, aztán hátradőlt az ágyon, miközben én elindítottam a Firefoxot a gépen.
- Nem, dehogy – ráztam meg a fejem.
- Dehogynem – ölelt át hirtelen hátulról. – Talán hatszázhetvennyolc éves vagyok, de próbálok haladni a korral – mondta, mire elmosolyodtam, aztán beléptem kedvenc kicsi állatkámhoz.
- Hát ez meg mi a szösz? – nézett értetlenül Wanára, akiről épp akkor mostam le a töménytelen mennyiségű legyet.
- Wanának hívják, és ő az én vámpírmacskám. És most meg kell etetnem.
- Vámpírmacska… pf – dőlt neki a háttámlának keresztbe font karokkal. – Tök röhejes – morogta az orra alatt, de azért meghallottam.
- Wana nem röhejes – csattantam fel, miközben kedvenc cicám épp egy pizzát evett, hogy kicsit felhúzza az életpontjait.
- Egy vámpírmacska… és szerinted nem röhejes? Nézz rám meg arra a szürke szarra…
- Ez az, Kamijo, védd meg a vámpírok becsületét – morogtam, aztán fogtam a laptopomat, és átvonulta a szoba túlsó felébe, a kanapéra.
- Nehogy azt mondd, hogy így felhúzod magad azon a kis izén…
- Wana nem kis izé – morogtam, és felhúztam a lábaim a kanapéra. Miután kijelentkeztem Wanától, ellátogattam a teveclubra, mert elhatároztam, hogy sok döglött teve után létrehozok egy újat. Tanácstalanul néztem Kamijora. – te nem érdemled meg, hogy tevét nevezzek el rólad – ráztam a fejem.
- Mi van? – nézett rám értetlenül, aztán felállt az ágyról, és odasétált a mellettem lévő fotelhoz, aztán leült. Én addigra már befejeztem a tevékenységem, és bejelentkeztem az újonnan született Hizaki-samához.- Hát ez meg mi? – meredt értetlenül a rózsaszín háttér előtt ugráló tevékre, aztán mikor lejjebb gördítettem az oldalt, akkor Hizakira.
- Ez kérlek Hizaki-sama, a frissen született tevém – vigyorogtam rá Kamijora.
- Miért pont Hizaki? – dőlt hátra a fotelben.
- Mert ő megérdemli, hogy tevét nevezzek el róla – vigyorogtam elégedetten, aztán elkezdtem szórakozni Hizakival.
- Mikor vagy hajlandó abbahagyni? – dőlt hátra a fotelben Kamijo.
- Nem tudom… sokára – mosolyodtam el, aztán beletemetkeztem az Internet varázslatos világába.
Tök jól elszórakoztattam magam így, hogy végre volt internet. Aztán Kamijo úgy körülbelül egy óra után megunta a dolgot, felállt a fotelből, fölém tornyosult, kivette a kezemből a laptopot, összecsukta, aztán felrakta a ruhásszekrényem tetejére, ahol én még véletlenül se érhettem el. Ebből valahogy sejtettem, hogy nem angyon szeretné, ha továbbra is a géppel foglalkoznék őhelyette…
- Csak nem féltékeny vagy a laptopomra? – vigyorogtam rá, mire ő valami fura morgásszerű hangot adott ki magából. – Szóval igen – mosolyodtam el, aztán visszamentem az ágyhoz, leültem, nekidőltem a háttámlának, a lábaimra pedig ráhúztam a takarót.
- Igazad volt… félek – motyogta kicsit bágyadtan Kamijo, miután feltűnt mellettem az ágyban.
- Tudtam én… - mosolyogtam rá. – És ezt miért nem tudtad elismerni? – simogattam meg óvatosan gyönyörű arcát.
- Azért mert… mert azt akarom, hogy erősnek láss. Olyan valakinek, aki vigyázni tud rád – mondta halkan. Ennyire aranyosnak még soha nem láttam…
- Jaj, Kamijo… az én szememben te vagy a legerősebb lény a földön, és bármi történjen, az is maradsz. Nem kell mindig bizonyítanod – mosolyogtam rá, mire ő a vállamnak dőlt, és onnan nézett föl rám.
- Biztos? – vonta fel az egyik szemöldökét.
- Biztos – adtam egy puszit a homlokára, aztán ö lehajtotta a fejét az ölembe, én meg elkezdtem a hajával szórakozni.
- Már csak egy rohadt hét – sóhajtott fel fáradtan. – Vagy még annyi se.
- De én itt leszek melletted addig. Sőt, utána is. Persze csak ha szeretnéd – néztem le rá.
- Még szép, hogy szeretném, fordult át a másik oldalára, aztán átkarolta a derekam. – Te nem mehetsz már innen sehová nélkülem.
- Nem is akartam – adtam egy puszit hajtincsei közé. Éreztem, hogy elmosolyodik.
- Akkor jó… Most megnyugodtam. – motyogta, aztán lehunyta a szemeit. Nemsokára elaludt, én meg még mindig a hajával szórakoztam, és figyeltem őt.
Meg kellett hogy állapítsam, hogy Kamijónál szeszélyesebb valakivel még életemben nem találkoztam. Olyan hullámzóak az érzelmei, mint senki másnak. Hihetetlenül erős, az tény, de érzelmileg rettentően labilis. Olyan, mintha nem nőtt volna fel egészen… A lelke nem tudta beérni a test erejét. Vagy csak nem tudja, hogy hogy viszonyuljon az emberekhez. Nem tudtam, mi lehet az oka.
- Talán az, hogy eddig hiányzott az életéből a biztos pont, akinek kiönthette volna a szívét, úgyhogy eddig minden érzelmet magába fojtott, annyira igyekezett erősnek mutatni magát. Még mindig nem tudja igazán, hogy viselkedjen veled, ő is elmondta, hogy azt akarja, hogy erősnek lásd, de azt is szeretné, ha te lennél az a biztos pont, akinek mindent elmondhat – hallottam Hizaki hangját a kanapé felől. – Meg hát a te véred is benne van az idegeskedésében.
- Ezt hogy érted?
- Hát… úgy, hogy nagyon kívánja a véred, és ez hihetetlenül fel tudja húzni. Hogy csak az illatod miatt ennyire elkábul.
- De hát nekem azt mondta, hogy még egy hónapig nem is kell innia.
- Az emberek sem azért esznek csokit, mert éhesek. Egyszerűen csak vágyik rád. A véred illata különös hatással van rá. Ezért is menekül el mindig, még akkor is, ha csak egy apró sebed van, de csordogál belőle a vér. Nem könnyű tartóztatni magad, ha a kedvenc csokidat lobogtatják az orrod előtt.
- Azt hiszem értem – gondolkoztam el egy kicsit. Nem is hittem volna, hogy az, hogy velem legyen, ennyi önmegtartóztatást igényel a részéről. Soha nem mutatta…
- Még mindig nem bízik benned teljesen, még mindig nem akarja, hogy teljesen kiismerd, de már jó úton haladsz afelé, hogy a bizalmába férkőzz – folytatta Hizaki. Kicsit váratlanul ért a hangja, azonnal felkaptam rá a fejem - De többet ne akarj meglépni a palotán kívülre. Nem tudhattad, mennyire ideges volt, mikor megtudta, hogy hol vagy. Nagyon szeret téged, és szerintem simán képes lenne megölni magát, ha neked akár egy hajad szála is meggörbülne, és ő ezt nem akadályozta meg…
- Én azt azért nem hinném… - néztem le Kamijora.
- Te el sem tudod képzelni, mennyire szeret téged…
- Hogy lehet az, hogy szeret, és mégsem bízik bennem? – néztem föl az alvó Kamijoról Hizakira.
- Nem tudom – állt föl a kanapéról, és elindult az erkély felé. – Nagyon furcsa lélek a mi Kamijonk. Csak remélni tudom, hogy te majd képes leszel kiismerni. Minden esélyed megvan rá – ezzel Hizaki eltűnt, engem pedig nemsokára elnyomott az álom.
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: 7. fejezet   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:28 pm

Reggel az első napsugárral együtt ébredtem. Pontosabban fogalmazva, az a rohadt első napsugár pont a szemem közé világított, és én nem tudtam tovább nem aludni, mert képes lett volna kisütni a retinámat a szemhéjamon keresztül…
Mikor felébredtem, Kamijo még aludt. Egészen békés volt, ahogy az ölemben feküdt, és átölelte a derekamat. Sőt, nem csak békés, hanem hihetetlenül aranyos is volt. Óvatosan megsimogattam az arcát, mire ő azonnal felébredt.
- Elaludtam? – ült fel hirtelen az ágyon.
- Hát… nagyon úgy tűnik – mosolyogtam rá.
- Ó, a francba… - dőlt vissza a párnák közé.
- Most meg mi a baj? – néztem le rá.
- Az, hogy nem kellett volna elaludnom…
- Miért is?
- Vámpír vagyok… nincs szükségem annyi alvásra, mint egy embernek. Tegnap is aludtam, és most nem lett volna szabad…
- Ugyan kinek ártottál vele? – mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott. Én azért egy kicsit elgondolkoztam.
- Ha vámpír leszek… nekem sem kell majd minden éjjel aludnom.. – motyogtam. – Mit fogok én akkor csinálni? – sóhajtottam fel.
- Hidd el… nem fogsz unatkozni – vigyorgott rám.
- Hülye perverz disznó! – kiabáltam idegesen, aztán a képbe vágtam egy kispárnát, beszáguldottam a fürdőbe, és jó alaposan bevágtam magam mögött az ajtót. – ha utánam mersz jönni akkor én esküszöm hogy megöllek… megtalálom a módját… - motyogtam, és nekidőltem az ajtónak. Pedig olyan szépen indult ez a reggel… hajnal.
- Úgyis kiszedlek onnan – hallottam meg Kamijo hangját a túloldalról. Nem tudtam, mi lehet a terve, mert sehol nem volt egy balak, amin bejöhetne, az ajtóban meg én állok, és ha betöri, akkor megsérülhetek szóval…
Hirtelen vörös fény árasztottal el az egész fürdőszobát, aztán megjelentek a rózsák. Mindenhol, padlótól plafonig rózsa volt, egyre több és több. A végén már, ha akartam se tudtam volna kimenni, mert nem volt hely, hogy kinyissam az ajtót…
- Jól van, kimegyek, csak tüntesd el innen ezeket – mondtam, mire eltűnt az a rengeteg rózsa, én meg mi mást tehettem volna, kimentem az ajtón, és elindultam célirányosan az erkély felé.
- Ó a francba… - motyogtam, mikor rájöttem, hogy idekint bizony hideg van.
- Már megint bukó voltam… sajnálom – hallottam meg a hangját közvetlenül a hátam mögül.
- Nem, most perverz disznó voltál, de már nem haragszom – bújtam oda hozzá, ő meg átölelt, aztán a karjaiba kapott – Beviszlek, mert még megfázol – mondta, és én egy pillanattal később már az ágyamon ültem. – most elmegyek átöltözni… meg beszélek Hizakival. Nemsokára jövök. Addig maradj itt, és vigyázz magadra – adott egy puszit a homlokomra, aztán eltűnt. Mit beszél ez folyton Hizakival?
Már elegem volt ebből az egészből. Engem mindenből kihagynak, és csak az utolsó pillanatban tudatnak velem mindent. Gyorsan felvettem egy farmert meg egy pólót, és elindultam megkeresni Kamijot. Ez már eleve elvetélt ötlet volt, de csodák csodájára mégiscsak megleltem a szobát, ahol Hizakival beszélgettek. Nem mentem be, csak megálltam az ajtó előtt, és onnan hallgatóztam.
- De még a végén valami bajba keveredtek… - hallottam meg Kamijo hangját.
- Tudunk vigyázni magunkra – mondta Hizaki. – Ő viszont nem. Amúgy is használhatatlan lennél, mert folyton azon aggódnál, hogy nem esett-e semmi baja. Így is túl sokat aggódsz miatta – hallottam a léptein, hogy az ajtó felé közeledik. Rohadt gondolatolvasás…
- Mit csinálsz? – kérdezte értetlenül Kamijo, miközben Hizaki épp a kilincset nyomta le.
- Az egy dolog, hogy te nem akarsz neki beszélni róla, de ő tudni akarja – nyitotta ki az ajtót előttem Hizaki.
- Mondtam, hogy maradj a szobádban – morogta Kamijo, miután beléptem.
- De nekem nem volt kedvem hozzá – ültem le mellé a világoszöld kárpittal borított kanapéra. Hát… itt se jártam még… - Elmondanátok, hogy mégis miről van szó? – néztem Hizakira. Valahogy éreztem, hogy tőle előbb kapok választ, mint Kamijotól, aki most karba tett kézzel puffogott mellettem.
- Majd ő elmondja – bökött az ujjával Kamijora, aztán leült egy fotelbe,.
- Azt hiszem, arra várhatunk – dőltem hátra, és Kamijora néztem. – Nem is kicsit – sóhajtottam fel.
- Meg fognak támadni minket ma este, sötétedés után – nézett rám hirtelen. – Vámpírok. Sokkal gyengébbek, mint mi, nem is bírják a napfényt, ezért jönnek este. De rengetegen vannak…
- Ugye… ugye nem én vagyok az oka? – néztem rémülten Kamijora. Ha miattam támadják meg őket, és bármelyiküknek baja esik… a sírás szélén álltam.
- Nem, nem hinném, hogy csak miattad de te is benne vagy a dologban.
- Ezt hogy érted?
- Tegnap azok az állatok, amik megtámadtak téged, vámpírokhoz tartoztak. Mi befolyásolni tudjuk az állatokat, és az ő gondolataikban könnyedén tudunk olvasni. Azért jöttek ide, hogy információt gyűjtsenek rólunk, meg a palotáról. Valahogy megtudták, hogy van itt egy ember, és ez szörnyen idegesíti őket. Meg aztán hogy tegnap látták, ahogy megmentettelek… mert biztos tudnak róla. Annyira hamar nem tudtam volna megölni azokat a szörnyetegeket… Most tudják a gyengepontomat – sóhajtott fel Kamijo.
- Ezt… hogy érted?
- Mindenki engem akar magának, és tudják, hogy ha téged elrabolnak, valószínűleg utánad megyek, és akkor csapdába ejthetnek.
- Akkor mégiscsak az én hibám… - néztem le a padlóra, és eleredtek a könnyeim.
- Ugyan már… előbb-utóbb így is megtámadtak volna minket – ölelte át hirtelen a vállamat, és fölemelte az arcomat, de én ellöktem a kezét.
- Ez baromság – pattantam fel a kanapéról. - Ha nem lennék itt, akkor most nem támadnának meg benneteket… nem lenne ez az egész… - olyan ideges voltam, hogy már kiabáltam - Nem kéne itt lennem. Sőt, soha nem is kellett volna találkoznom veled – ezzel kiszáguldottam az ajtón, és jó alaposan bevágtam magam után.
Most először elsőre megtaláltam az utat a szobám felé. Ha ideges vagyok, mindig sokkal jobban tájékozódom. Amikor beértem, kivettem az egyik táskát a szekrényemből. Azt, amelyiket otthonról hoztam. Beledobtam a kedvenc koalás pólómat, a füleses pizsimet, az Interjú a vámpírral DVD-met, a lakáskulcsomat, a pénztárcámat, meg a laptopomat. Az usb-portot kihúztam belőle, és leraktam az éjjeli szekrényre. Semmi olyat nem akartam magammal vinni, ami rá emlékeztetett. Villámgyorsan átöltöztem a saját ruháimba, a fekete nadrágba, meg a sötétkék ingbe, amiben a sajtótájékoztatón voltam, fogtam a táskámat, aztán elindultam a palota kijárata felé. Mikor leértem, Kamijo már ott állt, az ajtónak támaszkodva.
- Hová készülsz? – nézett rám azzal a sajátos, kamijos vigyorával. Nem válaszoltam neki, csak feltéptem az ajtót, aztán kiszáguldottam rajta, és elindultam a kapu felé. Igaz, fogalmam sem volt, merre vezet az a rohadt út, de valamerre mennie kell – Ha te ezt szeretnéd…- hallottam még Kamijo bánatos hangját, aztán becsukódott az ajtó.
„Soha nem is kellett volna találkoznom veled…” Ezt komolyan gondoltam volna? Nem, hát persze, hogy nem gondoltam komolyan, de mindenkinek sokkal jobb lesz, ha én elmegyek a palotából… Azért Stan meg Bill hiányozni fog. Inkább Bill. Ő jobban szeret…
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben egy teljesen kihalt úton meneteltem, az erdő kellős közepén. Arra aztán nem gondoltam, hogy mi lesz, ha kiérek a főútra, és hogy ott merre is kéne indulnom. Ez a probléma akkor tudatosult bennem, mikor valóban ott voltam. Hallgatva a megérzéseimre, meg attól a gondolattól vezérelve, hogy idegesen jobban megy a tájékozódás, elindultam jobbra. Vagy talán azért, mert arrafelé láttam egy vonatállomást? Nem is tudom.
Csak pár méterre távolodhattam el a ponttól, ahol kiértem az erdőből, amikor akaratlanul is hátranéztem. És nem láttam utat. Csak erdő volt, végig mindenhol. Akkor aztán ideges lettem, visszafordultam, és elindultam be az erdőbe. De nem volt ott semmiféle út, csak erdő, végtelennek tűnő erdő. Pedig nem volt az. Szóval ez az a bizonyos akadály, ami miatt halandó ember soha nem juthat el a kastélyba… Soha többé nem fogom látni őket…
Kicsit elszomorodva ettől a gondolattól – mit kicsit, nagyon – indultam vissza, az állomás felé, amit láttam. Legnagyobb szerencsémre pont ment Tokió felé vonat, és pont tíz perc múlva. Ez nekem pont jól jött ki. Odamentem a jegypénztárhoz, vettem magamnak egy jegyet, és vártam. A vonat menetrendszerűen érkezett, mert hát hogy máshogy Japánban, felszálltam rá, és máris száguldottam Tokió felé. Egyre messzebb a kastélytól… egyre messzebb Hizakiéktól… egyre messzebb és messzebb Kamijotól.
Mire beértem Tokióba, már körülbelül százezerszer megbántam, hogy azt mondtam Kamijonak, bár soha nem találkoztam volna vele, de az eszem azt súgta, hogy ennek így kell lennie. Élni fogom a saját tökéletesen átlagos életem, szerzek pár tökéletesen átlagos barátot, találok magamnak egy tökéletesen átlagos pasit, szülök egy tökéletesen átlagos gyereket, és elfelejtem ezt az egészet.
A szívem viszont folyamatosan azt mondogatta, mi lett volna velem, ha nem jövök el. Ott maradhatok Kamijoval, miután könnyedén legyőzik az összes szaros kis vámpírt, újra szent lesz a béke, és megint olyan boldog leszek mellette, mint mindig, amikor vele vagyok. Valahogy átvészeljük ezt a Murasaki-féle procedúrát, utána ő vámpírrá változtat, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Vagy inkább örökké… És nem csak Kamijo az, aki miatt visszamennék… hiszen mindenki ott van, akit szeretek…
Mikor elértem a lakásomat, szinte betörtem az ajtót, aztán levágtam a táskámat az egyik fotelba, és bezárkóztam. Fogalmam sincs miért, de jól esett… Miután leültem a kanapéra, rájöttem, hogy tulajdonképpen semmit nem tudok kezdeni magammal, úgyhogy inkább elmentem fürdeni. Miután azt is letudtam, nem volt jobb ötletem, úgyhogy magamra vettem a füleses pizsit, behúztam a függönyt, bekapcsoltam a tévét, és bebújtam az ágyba. Aztán eszembe jutott, hogy utoljára Kamijoval voltam itt, de ezt a gondolatot próbáltam elűzni a fejemből. Nem gondolunk többet Kamijora…
Már egészen belefeledkeztem a tévénézésbe, összevissza váltogattam a csatornák között, és azt se vettem észre, hogy beesteledett. Szinte már félálomban voltam, mikor meghallottam, hogy valami mozog az erkélyemen. Nem állat volt, az biztos, de nem is Kamijo. Sokkal nehézkesebben mozgott ez a valami, mint Ő. Aztán megláthattam, hogy mi is ez a valami. Vagyis valaki. Vagyis egy sötét folt, amiből egy férfi alakja rajzolódott ki.
Vámpír volt, ehhez kétség sem férhet. Olyan igazi vámpírszerű vámpír, nem olyan csúcsvámpír, mint Kamijoék. Hófehér bőre volt, ami alatt kirajzolódtak az erek, a szeme meg valami természetellenes, zöldes színben pompázott. Ápolatlan, csapzott fekete haja volt, és kizárólag fekete ruhákat viselt.
- Megvagy – szinte sziszegett, aztán szélesen elvigyorodott. Hát igen… nem voltak olyan szépek a fogai, mint Kamijoé. Az embervér pirosra színezi a fogsort…
- Azt te csak hiszed… - hallottam meg egy rettenetesen dühös Kamijo hangját az ajtómból.
- Nem akar veled lenni, megmondta – vigyorgott pimaszul a vámpír Kamijora.
- Akár akar, akár nem, nem fogom hagyni, hogy bántsd – sétált oda a vámpír mellé, aki legalább egy fél fejjel alacsonyabb volt nála.
- Mit akarsz? – vált hirtelen rémülté a vámpír arca.
- Azt, hogy dögölj meg… - morogta Kamijo, aztán kieresztette a karmait, és a szeme is hófehérré vált. Aztán a semmiből megjelente egy kard a kezében, egy gyönyörű szép kard, fekete és vörös ékkövekkel a markolatánál.
- Én már… itt sem vagyok – inalt volna el a vámpír, de Kamijo elkapta a kabátját,és annál fogva ráncigálta ki az erkélyre, onnan meg minden bizonnyal fel a tetőre.
Kimentem az erkélyre, de még így sem láttam sokat a harcukból, de meglehetősen egyoldalú lehetett. Úgy öt perc múlva a ház melletti sikátor irányába emberi test darabjai kezdtek el hullani lefelé, amiket vöröses fény ölelt körül, és hirtelen rózsaszirmokká váltak. Én meg csak álltam ott, és elsírtam magam. Ez a Kamijo nélküli élet… eleve elvetélt ötlet volt…
Nem jött vissza… nem tudom, hol lehetett, miután megölte azt az izét, de nem jött. Én meg csak álltam ott az erkélyen, és sírtam. Úgy fél perc múlva nem bírtam tovább, összerogytam, átkaroltam a térdeimet, és elkezdtem a nevét mondogatni, mint egy mantrát. Reméltem, hogy visszajön…
Hirtelen megéreztem, ahogy felkap, aztán bevisz a szobámba, és lerak az ágyra, aztán leül mellém, de nem mozdul.
- Képtelen vagyok nélküled élni… - motyogtam, aztán odabújtam hozzá, a fejemet a vállára hajtva. Ő azonnal átölelt.
- Reméltem, hogy nem gondolod komolyan – simogatta meg a hajam.
- Mi van azzal a támadással? – néztem fel rá. Már nem sírtam.
- Nem jöttek. Kiderült, hogy nem is miattunk akartak jönni. Hanem miattad. Hizaki azt nem tudja, hogy miért, de te kellettél nekik. Lehet, hogy akkor is eljöttek volna érted, ha semmi közöd nincs hozzánk. Így legalább tudunk rád vigyázni – mosolygott rám Kamijo. – most csak ezt az egyet küldték el érted, mert azt gondolták, hogy annyira összevesztünk, hogy már nem is jövök el megvédeni téged. Nem volt igazuk…
- Megmentetted az életem… - motyogtam a vállába.
- Aztán nemsokára elveszem.
- És adsz egy újat – mosolyogtam rá.
- Te kívülről fújod az Interjú a vámpírral szövegét? – nézett rám mosolyogva.
- Hát… majdnem – bújtam oda hozzá még jobban, aztán lehunytam a szemem. – Köszönöm – suttogtam, még mielőtt elaludtam volna.
Reggel nem a lakásomban ébredtem, de ezen már meg sem mertem lepődni. Újra a palotámban voltam, a szobámban, és minden olyan volt, mintha a tegnapi délután nem is lett volna. De mégiscsak volt, és ez a dolog, hogy én kellek a vámpíroknak, nem hagyott nyugodni. Elsősorban azért, mert fogalmam sem volt, mit akartak tőlem.
- Min gondolkodsz? – ült le mellém az ágyra Kamijo.
- Azon, hogy mégis miért kellhetek én azoknak a vámpíroknak, de nem tudok semmi jó okot.
- Lehet, hogy Mayfair-felmenőid vannak, és nem vagy szimpatikus nekik.
- Persze, meg egyenest a Talamsacából jöttem…
- Akkor nekem se kéne veled lógnom – dőlt hátra, a párnák közé.
- És David Talbottal mi van? – néztem le rá.
- Te nem vagy hetvenéves vén tata… De az is lehet, hogy Akasha küldte őket, hogy beszervezzenek téged.
- Persze, és azért akart tegnap az az izé megölni… Neki amúgy is előbb kellenél te, mint én.
- Tudod mit? Hagyjuk a fenébe – ült fel hirtelen, amitől egy kicsit megijedtem.
- Benne vagyok - döntöttem a vállára a fejem, amikor kicsapódott az ajtóm, és valami beszáguldott rajta. Emberfelettien gyors volt, de azért még lehetett követni a mozgását. – Szia, Murasaki – mosolyogtam a közénk becsapódó kislányra.
- Szia Hazel – mosolygott rám. Láttam, hogy megnőttek a szemfogai. – Képzeld, már én is olyan vagyok, mint Hizaki-sama. És nem kell többet vizsgálatokra járnom.
- Nekem viszont igen… - morogta az orra alatt Kamijo.
- Jé, Kamijo-san… eddig észre sem vettelek – mosolyodott el megint Murasaki.
- Hát… köszi – sóhajtott fel, mire én elmosolyodtam.
- Csak nem féltékeny vagy? – bújtam közelebb hozzá, mire ő csak morgott valamit az orra alatt, aztán átkarolta a vállamat.
- Kamijo-san… neked miért kell vizsgálatokra járnod? – nézett fel rá Murasaki.
- Az egy hosszú és bonyolult történet… majd egyszer elmesélem. De most beszélnem kell Hizakival…
- És engem is viszel magaddal – néztem rá jelentőségteljesen.
- Na jó, legyen – sóhajtott fel megadóan.
- Na és Murasaki… mi jót csináltál mostanában? – kérdeztem az ágyon gubbasztó lánytól.
- Hát… Teru megmutatta nekem a pillangóit meg a lajhárt meg a koalát. Olyan nagyon aranyosak… - mosolygott rám boldogan.
- Azt elhiszem. Különösen Bill – néztem Kamijora, mire ő csak hümmögött egyet. –igen bőbeszédű vagy ma reggel – néztem ár mosolyogva.
- Murasaki! – bukkant fel Teru az ajtóban. – Gyere, hagyd most őket pihenni – mosolygott ránk, miközben Murasaki odafutott hozzá, aztán eltűntek valamerre.
- Öltözz fel. A folyosón megvárlak – és azzal el is tűnt, én meg egyedül maradtam a szobámban.
Életemben olyan gyorsan nem öltöztem, mint most. Reméltem, hogy Hizaki megtudott valamit, hogy mégis miért keres engem egy hatalmas horda vámpír. Miután végeztem, kimentem a folyosóra, ahol Kamijo állt egy ablak előtt, és az üvegnek támasztotta a homlokát.
- Mi a baj? – sétáltam oda mellé, mire ő megrázta a fejét.
- Csak aggódom érted – nézett le rám. – Te nem is félsz?
- Amíg te itt vagy, addig nincs miért félnem.
- És ha véletlenül valamelyik vámpír sebet ejt rajtam, túl sok vért veszítek, nem bírok uralkodni magamon, és kiszívom az összes véred?
- Olyan úgyse lesz – mosolyogtam rá, mire ő a karjaiba kapott, és elszáguldott velem a folyosón abba a terembe, ahol tegnap is voltunk. Hizaki már ott ült az egyik fotelban.
- Tudunk már valamit? – rakott le Kamijo a kanapéra, aztán ő is leült mellém.
- Még semmi különösen fontosat – rázta meg a fejét idegesen Hizaki. – De már felvázoltam a helyzetet Yukiéknak is.
- É s mi is most a helyzet? – dőltem hátra.
- Hát… Ma is el fognak jönni. Tudják, hogy itt vagy. És rengetegen vannak. Ehhez már nem elég egyedül Kamijo, ide már többen kellünk.
- Teru is? – kérdeztem kicsit idegesen.
- Pont Teru az, akivel le tudjuk győzni őket.
- Hogy mi? – néztem értetlenül Hizakira.
- Tudod, ha elszabadul az ereje, akkor könnyedén legyőzhet itt mindenkit. Minket úgyse bántana, azt még ilyen elszabadult állapotban is érzi, hogy mennyivel erősebb nálunk. Meg ha már nem marad senki, akit meg tudna ölni, úgyis lenyugszik…
- Úgy beszélsz róla, mint egy vadállatról – csattantam fel dühösen.
- Tudom, tudom… de máshogy egyszerűen nem tudtam kifejezni magam – mondta szomorkásan.
- És Hazellel mi lesz, he Teru elszabadul? – szólalt meg hirtelen Kamijo, aki eddig a gondolataiba temetkezett.
- Hát ez az… El kell őt vinned innen. Menjetek el Tokióba.
- De akkor nem lehetek itt, amikor…
- Kamijo, megmondtam már neked, hogy mi tudunk vigyázni magunkra. Valakinek Hazelre is vigyáznia kell.
- De ha elmegyek innen… Akkor is megtalálnak.
- Nem hiszem - mondta Hizaki. – Tegnap is csak azért találtak rád, mert az a valaki, akit utánad küldtek, szokatlanul jó gondolatolvasó volt, és miután Kamijo egész délután rád gondolt, könnyen megtudhatták, hogy hova mentél. Kamijo kéznél volt. De ha most elmentek, akkor biztos nem találnak meg.
- Akkor mi most elmegyünk Tokióba, összeszedjük a maradék cuccaidat a lakásodból, visszaadod a kulcsot a házmesternek, vagy mi van nálatok, és az én lakásomban maradunk, amíg el nem ül a vihar. – mondta Kamijo, aztán felállt a kanapéról, és elindult az ajtó felé.
- Menj csak – mosolygott rám Hizaki. – Elintézünk mindent, ne aggódj – mosolygott rám bíztatóan.
Egy ideig csendben ballagtunk egymás mellett Kamijoval, le, egészen a kijáratig. Amikor is nekem eszembe jutott valami.
- Mindjárt jövök – fordultam sarkon, és elindultam a hátsó udvar felé.
- Siess vissza – dőlt neki a falnak Kamijo, aztán elmosolyodott.
Megpróbáltam futva megtenni az utat az üvegházig, de úgy húsz méter után elfogyott az erőm, és átváltottam gyors lépésre. Csak ne lenne ilyen rohadtul nagy ez az udvar…
Mikor odaértem, és bementem Stan meg Bill termébe, megtaláltam, akit kerestem. Sőt, még többen is voltak ott.
- Hazel – mosolygott rám Yuki. Régen láttalak.
- Én is téged – gondolkoztam el egy kicsit. – Merre is jársz te mostanában?
- Jasmin befogott maga mellé laborasszisztensnek. Most is csak azért jöttem, hogy levigyem Murasakit…
- De azt mondtátok, hogy nem lesz több vizsgálat – hallottam meg a kislány hangját az egyik fa mögül.
- Nem is lesz vizsgálat, csak ki akarunk próbálni valamit. De megígérem, hogy ha most velünk jössz, utána békén hagyunk…
- Na, jó, rendben – bújt elő mosolyogva a fa mögül Murasaki, és odaszaladt Yukihoz.
- Hát… szervusz Hazel. Vigyázz magadra – mosolygott rám Yuki, aztán eltűntek.
- Tudom, hogy ott vagy! – néztem föl az egyik fa ágára, ahol már mikor beléptem, kiszúrtam Terut. – Gyere le!
- Nem is vagyok itt… - hallottam meg kissé morcos hangját pontosan arról a helyről, ahol gondoltam, hogy van, mire elnevettem magam.
- Na persze – sóhajtottam fel, mire ő leugrott mellém.
- Miért is kellek én neked? – nézett rám kíváncsian, mire én hirtelen átöleltem.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra – néztem föl rá, mire ő elmosolyodott.
- Ne félj, nem lesz semmi bajom. Te menj csak el szépen Kamijoval, és ne aggódj miattunk. Feldarabolok én mindenkit, ha kell – mosolygott rám bíztatóan. – De most menj, mert Kamijo eszméletlenül ideges lesz, ha sokat várakoztatják – és ezzel újfent eltűnt a fák lobkoronájában.
Hát jó, ha ő bízik magában, akkor én is bízom benne. De a fenébe is, aggódom érte… Teru olyan nekem, mintha a kisöcsém lenne, akit pátyolgatni kell, meg szeretgetni. Nagyon-nagyon aggódom érte…
- Ne féltsd ennyire, nem lesz semmi baja. Az képtelenség, hogy bármi baja essen, az meg főleg, hogy meghaljon. – mosolygott rám biztatóan Kamijo, mikor odaértem mellé.
- Arról volt szó, hogy nem tudsz gondolatot olvasni.
- Annyira aggódsz érte, hogy azt lehetetlenség nem észrevenni. Engem bezzeg nem féltesz ennyire – sóhajtott fel.
- Azért, mert te nagy vagy, és erős, Teru meg pici és törékeny…
- Nem olyan gyenge, mint amilyennek hiszed.
- De…
- Ha egész nap ezen fogsz gondolkozni, nem leszek hajlandó beszélni veled – lépett ki az ajtón, aztán elindult az elülső udvar szélén lévő egyik kisebb épület felé, én meg persze futottam utána. – Megnyugodtál? – nézett le rám, mikor odaértem mellé.
- Azt hiszem, igen – sóhajtottam fel, miközben beléptünk az épületbe, ami mint kiderült, egy garázs volt. Egy nagyon nagy garázs. – Úristen… – néztem körbe, és amerre csak elláttam, mindenhol autók, autók, meg autók. Az egyik drágábbnak nézett ki, mint a másik.
- Na, melyikkel menjünk? – nézett rám kérdőn Kamijo.
- Ahogy téged ismerlek… – gondolkoztam el egy kicsit. – Azzal, amelyiknek a legalacsonyabb a végsebessége.
- Gonosz vagy – nézett rám duzzogva. Amúgy meg teljesen mindegy… a városi lakásom parkolója is tele van sportautókkal – vigyorodott el.
- Akkor már nekem is mindegy… - adtam meg magam, mire Kamijonak felderült az arca.
- Akkor ezzel megyünk – sétált oda a hozzánk legközelebb lévő fekete Aston Martin mellé, mire én csak felsóhajtottam, és aztán mi mást tehettem volna, beültem.
- Lehetséges, hogy ne menjünk túl gyorsan?
- Ugyan már, én sokkal gyorsabb vagyok, mint ez az autó, és már velem is közlekedtél – dőlt hátra az ülésben, aztán beindította a motort. Na, én ekkor kezdtem azt érezni, hogy meg fogok halni. De az biztos, hogy a gyomrom csinál hatszázezer szaltót, mire beérünk Tokióba. Hát… az utóbbit illetően nem tévedtem, de legalább életben maradtam.
Miután Kamijo leparkolt a ház előtt, ahol a lakásom volt, kitámolyogtam az autóból, és a falhoz tapadtam. Ott is maradtam még körülbelül öt percig.
- Szilárd… nem mozog… - mosolyogtam, miközben tökéletes boldogság öntötte el a lelkem. Örültem neki, hogy már nem száguldozunk ötszázzal az autópályán.
- Nem is mentem gyorsan – dőlt neki háttal a falnak Kamijo, aztán karba tette a kezét, mire akaratlanul is eszembe jutott az az éjszaka, amikor először láttam. Mennyi miden változott azóta…
- Min gondolkozol? – nézett le rám hirtelen.
- Semmin – ráztam meg a fejem.
- De igenis gondolkozol valamin.
- Nem.
- De igen.
- Nem.
- De igen.
- Hagyjuk a fenébe – indultam el az ajtó felé, amin Kamijo egy kicsit meglepődött, és bámult még utánam egy darabig. Miután bementem, villámgyorsan beszálltam a liftbe, és legnagyobb örömömre az ajtó még azelőtt bezárult, hogy Kamijo utolért volna. Meglepetésemre nem várt az ajtóm előtt, mikor fölértem. Akkor tudatosult bennem, hogy mégis miért. – Nyisd ki! – kiabáltam befelé. Biztosra vettem, hogy már benn van. A kulcs meg persze nála volt. Állhattam ott vagy tíz perce, mikor meguntam az egészet, és elindultam lefelé.
Elegem volt ebből az egészből. Hogy gondol egyet, aztán csinál valamit, amivel rohadtul felidegesít. Máskor meg olyan kedves velem, hogy én már majdnem teljesen elolvadok. Ha Kamijoval vagyok, az egy kész érzelmi hurrikánt szabadít rám, ami mindent elsöpör.
- Meg vagy te őrülve? – jelent meg hirtelen előttem, mikor már kétutcányira lehettem a háztól. Még soha nem láttam ennyire idegesnek. – Mi lett volna, ha mégis megtalálnak, és valamelyik elkap, mielőtt megtudtam volna, hogy merre mentél? Mit csináltam volna én akkor? Miért kell veszélybe sodornod magad, miért? – ragadta meg a vállam, és dühösen nézett rám. – Mit csinálnék én akkor, ha miattam halsz meg? – ölelt át hirtelen, és a vállamba fúrta a fejét. – Ne merj elmozdulni tőlem tíz méternél távolabbra! – mondta kicsit kedvesebben, miután eltávolodott tőlem egy kicsit.
- Már megbocsáss, de te nem voltál hajlandó beengedni a saját lakásomba.
- Azt azért nem hittem volna, hogy ennyire felhúzod magad – sóhajtott fel, aztán megfogta a kezem, és elkezdett húzni visszafelé a lakásomhoz.
Ahogy ott sétáltunk kéz a kézben, rájöttem, hogy mi most tök úgy nézhetünk ki, mint egy normális szerelmespár, és mikor ez a gondolat megfogalmazódott bennem, nem tudtam visszafojtani a nevetést.
- Mi olyan vicces? – nézett le rám Kamijo, mire én csak megráztam a fejem.
- Nem akarom elrontani átmeneti jó hangulatodat – néztem fel rá mosolyogva.
- Úgy is utánajárok – emelte fel az államat, hogy mélyen a szemembe nézhessen, de én lehunytam a szemem. – Most miért kell ezt? – engedte el az állam.
- Meg akarom nehezíteni a dolgodat.
- Inkább lehetetlenné tenni. Ha nem nézek a szemedbe, úgy képtelen vagyok konkrét gondolatokat meghallani.
- Hála az égnek – sóhajtottam fel, aztán elindultam előre az utcán, ugyanis Kamijo elengedte a kezem.
- Megszűnt a tényező, ami miatt nevettél – szólalt meg, mikor beért.
- Bizony meg – léptem be a kapunk immáron másodszor, aztán beszálltam a liftbe most már Kamijoval együtt.
- És én nem tudom, mi volt az – dőlt neki a lift falánk.
- Kamijo… néha szörnyen vak vagy – indultam el a folyosón a lakásom ajtaja felé, miután kinyílt a liftajtó. – És most nyisd ki szépen – mosolyogtam fel rá, és megálltam az ajtó előtt.
- Talán a kutyád vagyok? – nézett le rám morcosan, de azért kinyitotta az ajtót.
- Éhes vagyok – vágódtam el a kanapéra, miután beértünk
- Akkor egyél – ült le velem szembe, a fotelba.
- Ha van itthon olyan kaja, ami nem romlott meg, míg távol voltam – indultam el a konyha irányába, és elkezdtem kutakodni a hűtőben, meg a szekrényekben. – Spagetti! – rántottam elő a zacskót, aztán nekiláttam főzni.
- Meddig fog ez tartani? – sétált oda mellém Kamijo.
- Ha elmész, és veszel nekem spagetti szószt, akkor kevesebb ideig, mint amúgy tartana – néztem fel rá.
- Hol van bolt?
- Az utca végén.
- Onnan gyorsan vissza tudok érni. – és ezzel el is tűnt. – Megjöttem – vágott le egy üveg spagetti szószt a konyhapultra, miután visszaért. És elég volt neki két perc, hogy visszaérjen. Én annyi idő alatt a boltig nem érek el…
- Köszi – mosolyogtam rá angyalian, ő meg leült az asztal mellé, és engem figyelt.
- Most már tudod, hogy meddig fog ez még tartani?
- Hát… fordultam hátra hozzá – fogalmam sincs – halásztam elő egy fakanalat az egyik fiókból, amivel elkezdtem kavargatni a tésztát. Kamijo csak csendben figyelt engem.
Miután megfőtt a spagetti, leszűrtem, öntöttem rá egy kis olajat, aztán rápakoltam a tányéromra. Nem főztem sokat, tudtam, hogy teljesen felesleges lenne. Miután nyakon öntöttem a felmelegített szósszal, előástam egy villát, aztán fogtam a tányért is, és odaültem az asztalhoz.
- Hát… pont eddig tartott – mosolyogtam rá Kamijora, aki keresztbe tett lábakkal ült a székén.
- Azt nem számoltad bele, amíg megeszed – sóhajtott fel. – Unatkozom.
- Akkor nézzél tévét – nyomtam a kezébe az asztal közepén lévő távirányítót. Arról, mondjuk fogalmam sincs, hogy hogyan került oda…
- Az nem javít a helyzeten hajította el egy kecses mozdulattal a távirányítót, ami tompa puffanással érkezett meg a kanapé párnái közé.
- Szerencséd, hogy nem törött össze – morogtam az orrom alatt.
- Mit mondtál? – dőlt előre, a könyökét az asztalra támasztva.
- Semmit – és ezzel teljes figyelmemet a spagettinek szenteltem.
Miután végeztem az evéssel, beraktam a tányért, meg a dolgokat, amiben főztem, a mosogatógépbe, és elindítottam. Aztán bementem a szobámba, és körbenéztem, hogy vajon mi az, ami kellhet innen. Kis gondolkozás után fogtam a még itt lévő bőröndjeimet, belepakoltam az egyikbe a még Magyarországon nagy nehezen beszerzett vámpírkrónikáimat, a Drakulát, meg még pár könyvet. A másikba beleszórtam az összes ruhámat, nyakláncomat, karkötőmet, meg minden ilyesmit, aztán becipzáraztam őket, és kimentem a nappaliba, ahol Kamijo már föl-alá járkált.
- Kész vagyok – mosolyogtam rá szélesen.
- Na, végre… - sóhajtott fel, aztán fogta a bőröndöket, és elindult velük le, a kocsihoz. Én még körbenéztem a lakásban, elbúcsúztam mindentől, és bezártam az ajtót. Nem érdekelt, hogy mindenféle cucc ott maradt még, a tévém, a tányérok, mert hát azokra a közeljövőben már nem nagyon lesz szükségem. Kamijo palotája fel van szerelve mindennel…
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: 8. fejezet   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:29 pm

Miután leadtam a kulcsaimat a házmesternek, mert nálunk még olyan is van, és bejelentetem, hogy elköltözöm, csak nagyokat pislogott, de még mielőtt kérdezhetett volna valamit, én már ki is libbentem az ajtón, és beültem Kamijo mellé az autóba.
- Szerencsétlen ember tiszta sokkban van miattad – vigyorgott rám Kamijo.
- Már miért is?
- Nem minden nap látnak ilyen Aston Martint furikázni errefelé – ezzel beindította a motort, és elindultunk a lakása felé.
Mondanom sem kell, Kamijo lakása Tokió legmenőbb részén volt. Egy nagyon, nagyon, nagyon magas ház legfelső emeletén. Pontosabban az egész emelet Kamijo lakása volt…
- Azta… - néztem körbe kicsit ledöbbenten, mikor felértünk. A lakás meglepően modern stílusban volt berendezve. Szöges ellentéte volt a palotának.
- Na, mi az? – nézett le rám Kamijo.
- Semmi – ráztam meg a fejem, aztán elindultam az ablak felé, ő meg elvitte valahová a bőröndjeimet.
Keresztülsétáltam az egész nappalin, át egészen az ablakokig. Az ablak belső párkányán ott feküdt egy gyönyörű vörös rózsa. A szirmai szélén egy kicsivel sötétebb sáv húzódott végig. Azóta itt lehetett, hogy Kamijo utoljára járt itt, de nem hervadt el, még mindig csodálatosan szép volt. Mint Kamijo összes rózsája.
Miután sikerült elszakítanom a tekintetem a rózsáról, kinéztem az ablakon. És ahogy ezt megtettem, rájöttem, hogy rossz ötlet volt. Teljes sokkban hátráltam el az ablaktól, míg bele nem ütköztem a kanapéba, és rá nem zuhantam. A tériszonyom és én nem szeretjük a magas helyeket…
- Még tériszonyos is vagy? – sétált oda mellém Kamijo.
- Erre miből jöttél rá? – kérdeztem kicsit cinikusan, mire ő odasétált az ablakhoz, és kinyitotta, aztán kiült a párkányra.
- Nem jössz ide? – vigyorgott gonoszan.
- Persze, csakis – morogtam, és igyekeztem nem odanézni. De ugye annak kellett lennie, amit ő akar, úgyhogy felkapott, odaültetett az ablakpárkányra, aztán ő is leült mellém.
- Ne félj, ha kiesel se lesz semmi bajod – mosolygott rám.
- Aha, persze… - motyogtam, miközben hozzátapadtam az ablakkerethez, és eszem ágában se volt elengedni. Azt meg végképp nem, hogy hátraforduljak, és lenézzek a hátam mögött elterülő mélységekbe.
- Bebizonyítsam? – vonta fel a szemöldökét, aztán eltűnt, én meg kihasználtam az alkalmat, lemásztam a párkányról, és villámgyorsan bezártam az ablakot. – Vedd ezt fel – dobott oda nekem egy fekete bőrdzsekit, amit én meglepődötten vizsgálgattam. – A palotából hoztam.
- Nem vagyok vevő a hülye ötleteidre.
- Ne aggódj, tök jó lesz.
- Legutóbb, mikor ezt mondtad, egy szanatóriumba rángattál be a vidámparkban – motyogtam az orrom alatt.
- Na, azt most pont nem tervezem – mondta, én meg mi mást tehettem volna, felvettem azt a rohadt bőrdzsekit. A következő emlékem az, hogy a háztetőn állok, és rohadtul félek.
- Mit akarsz csinálni? – bámultam le az alattunk lévő sikátorba, és gyorsan hátrébb is léptem.
- Kiölöm belőled a tériszonynak még a legapróbb szikláját is – és ezzel lelökött a háztetőről
- Te rohadt szemét állat… - ordítottam fölfelé, miközben zuhantam, de aztán éreztem, hogy elkap, és már együtt száguldunk lefelé.
- Na? – nézett rám érdeklődőn, mikor egy tökéletes landolással leérkeztünk a földre.
- Menj a fenébe – morogtam, és elindultam, magam sem tudom merre
- Ne mondd, hogy olyan rossz volt… - jelent meg hirtelen előttem.
- De igen, az volt. Miért kell engem folyton halál közeli élményekben részesítened?
- Már tudom, mivel foglak kiengesztelni – fogta meg a kezem, aztán elindult velem valahová.
Garázs. Nagy garázs. Sok autó. Sok motor. Kamijo odasétált az egyik fekete túramotorhoz, és felült rá.
- Jössz? – mosolygott rám, én meg mi mást tehettem volna, felültem mögé, és átkaroltam a derekát. – Tetszeni fog, meglátod – és azzal elindultunk.
Semmi bukósisak, semmi protektor. De hát kit is érdekel a biztonság, ha halhatatlan? Meg hát Kamijo jelenléte sokkal nagyobb biztonságot nyújt, mint egy bukósisak. De azért én féltem…
Aztán mikor sikerült kiérnünk Tokióból, és már a néptelen utakon száguldoztunk, elkezdtem élvezni a dolgot. Ültem én már motoron, de hát Kamijoval mégis más volt. Mikor megálltunk valahol a semmi közepén, értetlenül néztem Kamijora. Előttünk út, mögöttünk út, bal oldalt erdő, jobb oldalt erdő, és mi egy pihenőhelyen álltunk.
- Gyere – mászott át a pihenőhely korlátján, aztán megállt az erdő szélén. Én meg persze mentem utána.
Beletelt egy kis időbe, mire sikerült átkeveregnünk az erdőn, de határozottan megérte.
- Ez… gyönyörű – néztem körül elképedve, mikor megálltunk.
A tengerpart egy sziklás szakaszán voltunk, mögöttünk az erdő, kétoldalt pedig sziklák. Előttünk volt egy tengerbe benyúló sziklasáv. Mivel elég sokat utaztunk, a Nap már lemenőben volt, és a napnyugta meg a víz együtt pillanatok alatt képes romantikus hangulatot teremteni.
- Haragszol még? - nézett rám Kamijo.
- Nem – ráztam meg a fejem, mire ő felkapott, aztán felugrott velem egy magasabb fa tetejére. – mit csinálsz? – néztem rá kíváncsian.
- Varázsolok – mosolygott rám. – Csukd be a szemed – úgy tettem. –Most kinyithatod.
- Mi is történt? – néztem rá értetlenül.
- Nézz el arra! – mutatott a hátam mögött lévő irányba. Fogalmam sem volt, hogy mit kell majd látnom arra, mikor minden erdő, de ha ezt akarja, ám legyen.
A távolban aztán a fák között megláttam a palota körvonalait. Nem láttam tisztán, de biztos voltam benne, hogy csak ez lehet az. Elég ideje jöttünk már ahhoz, hogy közel s távol egy település se legyen tőlünk.
- Szóval ide ér el az erdő – gondolkoztam el egy kicsit, mire ő bólintott, aztán felkapott, és kivitt a sziklasáv végére, aztán lerakott, és ő is leült mellém.
- Még mindig nagyon idegesítő vagyok, igaz? – kérdezte elgondolkozva.
- Azért vannak jó pillanataid is – mosolyogtam rá.
- Ennek örülök – nézett le rám, és maga felé fordította az arcom. Nekem meg az járt a fejemben, hogy úristen, mi lesz, ha megcsókol?
De hát erre nem került sor, tekintve a mostanság oly gyakran változó körülményeket. Az egyik pillanatban még a tengerparton romantikázunk, a másikban meg már egy nagy csorda éhesen csillogó szemű vámpír sorakozik fel mögöttünk.
- A fenébe! – morogta Kamijo, aztán felállt, engem is felhúzva magával. – Nem tudtátok volna máskor kiélni az öngyilkos hajlamaitokat? – fordult feléjük, én meg csak álltam ott félig mellette, félig mögötte, és fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. – Vagy azt hiszitek, hogy le tudtok győzni? Szörnyen nevetségesek vagytok… - sóhajtott fel, és láttam, ahogy a körmei karmokká alakulnak, és a szeme is hófehérré változik. – komolyan azt hittétek, hogy pont engem képesek lesztek legyőzni? – vigyorgott rájuk. Láttam, hogy előbújtak a hosszú szemfogai. A kezében megjelent a kard, amit tegnap már láttam nála.
Abban a helyzetben Kamijo szörnyen távolinak tűnt. Olyan volt, mint egy kőszobor. Kísértetiesen hasonlított arra a Kamijora, akit először megláttam. Ahogy vizslatta a vámpírokat, láttam, hogy vérszomj csillog a szemében. Féltem tőle. Nagyon féltem tőle.
Ezután minden hihetetlenül gyorsan történt. Az egyik vámpír megindult felénk, de Kamijo könnyedén kettészelte a kardjával. Éreztem, ahogy nagy adagokban fröcsög rám a vér. Aztán sorban jött a többi vámpír is, rávetették magukat Kamijora, de ő könnyedén legyőzte őket. Mindenhol fejek, karok, lábak repültek, amik pár másodperc múltán rózsaszirmokká változtak.
A harc egyre távolodott tőlem. A közelemben már csak halott vámpírok voltak, meg sok-sok rózsaszirom. Engem már vastagon borított a vámpírvér, és moccanni se tudtam félelmemben. Ott álltam földbe gyökerezett lábbal, és fogalmam sem volt, hogy mégis mit kellene tennem. Abban a helyzetben Kamijotól is legalább annyira féltem, mint a ránk támadó vámpíroktól.
Aztán megéreztem, ahogy felkap, és elkezd velem száguldani az erdőn keresztül. Nem mertem ránézni, inkább behunytam a szemem, és úgy vártam, hogy lerakjon valahol. Hozzá képest egészen sok ideig mentünk, míg végre lassított a tempón. A távolból csatazaj hallatszott.
Kamijo felugrott, és eléggé sokáig voltunk a levegőben. Mikor leértünk a földre, és kinyitottam a szemem, megláttam, hogy a palota kertjében állunk. De itt se időztünk sokáig, mert ő megint elkezdett száguldani. Fogalmam sem volt, merre mehettünk, csak azt éreztem, hogy egyre hidegebb lesz. Mikor megint kinyitottam a szemem, láttam, hogy egy sötét, szűk folyosón haladunk egyre lejjebb és lejjebb. Mondanom sem kell, féltem, mint az állat…
Mikor már lejjebb nem tudtunk menni, keresztülhaladtunk egy csomó ajtón. De komolyan… rengeteg ajtó volt ott. Sorban nyíltak szét és csukódtak be mögöttünk, ahogy haladtunk egyre beljebb, mígnem elértünk egy pici terembe, amit gyertyák világítottak meg. Volt ott egy kanapé, két fotel, egy könyvespolc, meg egy ágy.
- Ne félj – rakott le Kamijo óvatosan az ágyra. – nem hagyom, hogy bántsanak. Akinek csak megfordul a fejében, hogy bánt téged, annak letépem a fejét. Aki pedig akár egy ujjal is hozzád ér, azt teleszurkálom rózsatüskékkel, és kirakom őket a napra, hogy lassan vérezzenek el, és a Napsugarak égessék halálra a testüket. – Hát, ezzel megnyugtatott… - Tőlem meg aztán végképp ne félj – vette a kezei közé az enyémet, aztán eltűnt. Csak az a rózsa maradt utána, amit a kezembe varázsolt…
Én meg persze ültem ott halálos nyugalomban az ágyon, vígan énekelve a tavaszi szél vizet árasztott, és olyan boldog voltam, mint még soha. Na persze…
Idegesen mászkáltam föl-alá a szobában. Azon gondolkoztam, hogy mégis mi lehet ez a hely. Végül aztán arra jutottam, hogy Kamijoék titkos erődrendszere a palota alatt. Amennyit jöttünk efelé, már több száz méter mélyen lehetek. Körülöttem mindenhol a kőből épült falak, meg a föld. Mintha élve lennék eltemetve… Ez kicsit se nyugtatott meg. Végül már szerencsétlen rózsának a szirmait kezdtem el letépkedni.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de már a rózsának a szirmait, a leveleit, meg a szárát is apró darabokra cincáltam, mikor meghallottam, hogy jön valaki. Halálos félelemben tapadtam a hátam mögötti falnak, mert ha ember is voltam, azt én is éreztem, hogy mennyire erős az a valami, ami közelít felém, és hogy egyáltalán nem békés szándékkal jön. Nem kicsit lepődtem meg, mikor Teru lépett be a szobába.
De ez a valami nagyon nem az a Teru volt, akit én ismertem, és szerettem. A Teru testébe bújt lény igencsak megtépázottan nézett ki. A haja összevissza állt, a ruhái teljesen szét voltak szakadva, mindenhol forradások borították a testét, és néhány olyan seb is volt rajta, amiből csorgott a vér. Máskor szép kék szeme most ördögien csillogott, és a nyakamra fókuszált. Ebből semmi jó nem fog kisülni…
Teru hirtelen rám vetette magát, és éreztem, ahogy a karmát az alkaromba mélyeszti, és végighúzza benne le, egészen a csuklómig. A karomból elkezdett ömleni a vér. Teru teljesen megbűvölten nézte, de akkor jött egy vörös villanás, ami lecsapta Terut, aztán láttam, ahogy Jasmine megáll mellettem, megragadja a csuklómat, és végighúzza az ujját a vágáson, ami azonnal el is tűnt. Mikor átnéztem a válla fölött, láttam, hogy Hizaki éppen Terut vonszolja el a szobából.
Aztán hogy még véletlenül se nyugodhassak meg, belépett Kamijo. Az ő testét is sebek borították mindenhol. Elindult felém, de két lépés után megtorpant. A szemei hófehérré váltak, és a mellettem összegyűlt vértócsát figyelte, aztán felnézett rám. Egy pillanat múlva már ott sem volt.
- Na, jó… mi történt itt? – motyogtam teljes sokkban, és leroskadtam az ágyra, ami szerencsére pont mögöttem volt.
- Biztos, hogy szeretnéd hallani? – ült le mellém Jasmine. Rajta nem voltak sebek. – Az átlagnál gyorsabban gyógyulok – mosolyodott el halványan.
- Értem. És azt hiszem… biztos, hogy szeretném hallani – néztem fel rá.
- Honnan kezdjem?
- Az elejéről - mosolyodtam el, és fáradtan nekidőltem az ágy oszlopának.
- Hát akkor… Miután ti elmentetek Kamijoval, minden teljesen nyugis volt. Ezek az izék hírt se adtak róla, hogy a közelben lennének. De aztán alkonyatkor megtámadtak minket. Kiderült, hogy erősebbek, mint gondoltuk, és már a gyenge fényben is tudnak támadni. Ezeknek egy csoportja támadott rátok a tengerparton. Miután Kamijo visszajött veled, lehozott ide, mert azok még véletlenül se juthatnak le ide. Elég sokáig harcoltunk velük, de sikerült mindet kiirtanunk.
- És azt tudjátok már, hogy pontosan miért jöttek? – szakítottam félbe.
- Hát… úgy fest, hogy Hizaki életében először tévedett. Vagyis nem igazán tévedett, csak néhány fontos információ rejtve maradt előtte. Nem csak te kellettél nekik, hanem Kamijo is. Valahogy megtudták, hogy mi a terve veled, és féltek, hogy mivé fogsz válni, és hogy milyen erős lesz akkor a klánunk, ha te is csatlakozni fogsz hozzánk. Úgy gondolták, hogy jobb lesz, ha megölnek téged, mert ha átváltozol, akkor már lehetetlen lenné, és akkor már Kamijot is, hogy esély se legyen olyan vámpírok születésére, amilyen te leszel, ha átváltoztat. Csak nem jött össze nekik.
- Ühüm. Azt hiszem, értem – gondolkoztam el egy kicsit. Azt nem hittem, hogy ennyire félelmetes vagyok… - Folytasd, kérlek! – néztem fel rá.
- Hol is tartottam? Á, már tudom. Szóval, miután legyőztünk őket, akkor jött csak a neheze. Terunak sokkal nagyobb ereje van, mint azt hittük volna, és most, hogy ennyi vért vesztett, felébredtek benne a túlélési ösztönei. És bár egy kilométer mélyen vagyunk a föld alatt, valahogy mégis kiszagolta a véred. Mikor lejött a járatba, már tudtuk, hogy mi kell neki. Ő könnyedén lejutott ide, mert a csoporthoz tartozik, előtte kinyílik mind a harmincnyolc ajtó, ami ez előtt a terem előtt van. Szerencsére ideértünk Hizakival, mielőtt bármi komolyan baj történt volna. Teru most valószínűleg el van zárva egy ehhez hasonló teremben. Várjuk, hogy Yuki szerezzen neki vért, mert amíg nem kap, addig képtelen lesz lenyugodni. Kamijo meg csak… szimplán transzba esett a véred illatától, és elment, mert nem akart bántani téged. Ő is sok vért vesztett az éjjel, lehet, hogy vadászik.
- Én azt hittem, hogy Kamijonak senki nem áthat… - gondolkodtam el. Nem akartam, hogy eltűnjön a Kamijoról kialakított képem. Az én szememben ő mindig nagy volt, és erős, és sebezhetetlen…
- Általában nem is, de most nagyon felhúzta magát. Természetesen nem hagyhatta, hogy bárki is ártson neked. Kicsit elborult az agya, és az se érdekelte, hogy hány sebet ejtenek rajta, az volt a célja, hogy mindegyiket megölje. Többet nyírt ki, mint mi négyen együttvéve.
- Köszönöm, hogy elmondtad. Meg azt is, hogy meggyógyítottad a karom- néztem fel rá.
- Semmiség – mosolyodott el. – De én most megyek. Már várnak rád odakint – és ezzel el is tűnt.
- Szia – nézett be egy kicsit lestrapált Kamijo az ajtón.
- Szia – mosolyogtam hasonlóan fáradt állapotban.
- Mit csináltál te azzal a szerencsétlen rózsával? – nézett le a körülöttem elterülő rózsadarabkákat.
- Kicsit ideges voltam – motyogtam.
- Na gyere, felviszlek – kapott hirtelen a karjaiba, aztán felszáguldott velem a palotába, a szobámba, és lerakott az ágyra.
- Köszi – mondtam, de ő már nem volt sehol.
Mikor kinéztem az ablakomon, láttam, hogy már reggel van. És én egész éjjel nem aludtam semmit… Legszívesebben azonnal bedőltem volna az ágyba, de előtte még le akartam vakarni magamról a saját vérem, meg a vámpírokét is, akiket az előző este ölt meg Kamijo, úgyhogy betámolyogtam a fürdőbe, és gyorsan lezuhanyoztam. Miután belebújtam a koalás pizsimbe, bezuhantam az ágyba, magamra rántottam a takarót, és már aludtam is. Mozgalmas napom volt…
- Szép estét – mosolygott rám Kamijo, mikor kinyitottam a szememet.
- Neked is – bújtam oda hozzá, ő pedig átölelt.
- Kamijo… - motyogtam még mindig kicsit fáradt hangon.
- Hm?
- Tényleg olyan erős leszek, hogy ennyire félni kelljen tőlem?
- Fogalmam sincs – mosolyodott el, aztán adott egy puszit a homlokomra. – Hizaki hozott neked vacsorát – csak ekkor tudatosult bennem, hogy a spagetti óta nem is ettem semmit.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, megkerestem a pizsimhez illő világoszöld mamuszomat, és kicsattogtam az erkélyre.
- Nézd már… kagyló – mosolyodott el Kamijo, és leült velem szembe.
- Az – motyogtam, ő meg elvett egy kagylót a tányéromról, és fölpattintotta a tetejét.
- Köszi – mosolyogtam rá, és elkezdtem enni. – Majd mondd meg Hizakinak, hogy unom a kagylót.
- Majd szólok pár szót az érdekedben. De lehet, hogy nem fog használni.
- Miért is? – dőltem hátra, mert már elpusztítottam az összes kagylót.
- Hát… Hizaki online szokott alapanyagokat rendelni az én lakásomhoz, Tokióba, onnan hozza ki ide. Utál boltba járni.
- Még mindig nem értem.
- Mert még nem is fejeztem be. Na szóval, a múltkor beragadt a billentyűzete, és nem vette észre, úgyhogy most két zacskó helyett van kétszázhuszonkét darab félkilós zacskó kagylónk – erre elnevettem magam. - a technika ördöge, ha lecsap… – mosolyodott el Kamijo is, aztán felkapott, és bevitt a szobámba – szerintem aludjunk tovább – rakott le az ágyra, aztán ő is bebújt mellém.
- Benne vagyok –simultam a karjaiba, és hamar elnyomott az álom.
Másnap reggel, mikor felébredtem, eszembe se jutottak az előző nap szörnyűségei. A Nap ragyogóan sütött, a madarak csiripeltek, és az első, amit megpillantottam, az Kamijo mosolygó arca volt. Hát kell ennél több?
- Jó reggelt – mondta, miközben a hajamat birizgálta.
- Neked is – mosolyogtam rá, aztán kimásztam az ágyból.
- Mit csinálunk ma? – sétált ki velem együtt az erkélyre.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem – Ez kagylós… omlett? – bámultam mereven a tányéromra.
- Azt hiszem, Hizaki kissé túllőtt a célon – morgott Kamijo, miközben én a kagylókat kezdtem el kiszedegetni a tojásból.
- Ha ez így megy tovább, Hizakinak sikerül meggyűlöltetnie velem a kagylót – sóhajtottam fel, aztán nekiálltam megenni az immáron kagylótlan tojást.
- Pedig a kagyló jó dolog – nézett a tányérom peremén sorakozó állatkákra Kamijo.
- Ekkor mennyiségben már nem az – mondtam.
- De finom is – mondta.
- Ja tényleg, te francia vagy – ötlött az eszembe, miközben egy eddig elbújt kagylódarabot piszkáltam ki a tányér szélére.
- Mi bajod a franciákkal?
- Hát… tulajdonképpen… semmi. Csak hát félig angol vagyok, és hivatalból utálnom kell a franciákat – vigyorogtam rá.
- És akkor engem is utálsz? – dőlt előre, és mélyen a szemembe nézett.
- Még szép – mosolyodtam el, aztán visszanéztem a tányérra.
- Hát akkor nem fogom elhozni a cuccaidat a lakásomból, pedig azt terveztem – sóhajtott fel színpadiasan.
- Ja, ne már – morogtam kissé fáradtan, mire ő elmosolyodott.
- Csak akkor, ha azt mondod, hogy nem utálsz.
- Nem utállak – mondtam egyenesen a szemébe.
- És most mondd azt, hogy nem fogsz gyűlölni, csak mert francia vagyok.
- Nem foglak gyűlölni, csak mert francia vagy – mondtam unottan.
- És most mondd azt, hogy Kamijo a világ legtökéletesebb lénye.
- Na ne húzd az agyam… - álltam fel az asztaltól, mert pont befejeztem az evést.
- Jó, elmegyek a cuccaidért, csak ígérd meg, hogy életben maradsz, mire visszaérek.
- Majd erősen próbálkozom – mosolyogtam rá, aztán ő el is tűnt a szobámból.
Miután kiment, én átöltöztem. Felvettem egy fehér farmernadrágot, pedig olyat alapból egyáltalán nem hordok, meg egy vajszínű pólót a közepénél kék virágmintával. Most valahogy ilyen kedvem volt. Csak mikor véletlenül belenéztem a tükörbe, akkor tűnt fel, hogy Teru színeiben pompázom. Úgy is beszélnem kell vele.
És ekkor kopogás hallatszott az ajtómon.
- Bújj be – fordultam hátra a tükörtől. Teru állt az ajtómban. Vagyis még csak a fejét láttam belőle, de ő volt.
- Hajlandó vagy beszélni velem? – kérdezte kicsit szomorúan.
- Már hogyne lennék – mosolyogtam rá bíztatóan, aztán leültem a kanapéra. Ő bejött, és leült velem szembe, az egyik fotelba. Aztán hirtelen előre nyúlt, megragadta a bal csuklómat, és végignézett az alkaromon.
- Látom Jasmine meggyógyított – mondta letargikus hangon. Csak ekkor vettem észre, hogy feketébe van öltözve. Nem láttam még őt talpig feketében. Fekete farmerban már igen, de ez a fekete nadrág fekete póló kombináció túlságosan sötétnek tűnt Teruhoz.
- Ne emésztd már magad – mosolyogtam rá.
- De hát… Te nem is haragszol? – nézett rám csodálkozva
- Miért kéne haragudnom?
- Talán azért, hogy kis híján megöltelek – hajtotta le a fejét.
- Az nem a te hibád volt – mosolyogtam rá, mire ő felnézett. – Meg hát… még mindig élek, nem? Nincs miért haragudnod magadra.
- Komolyan gondolod? – nézett rám immár kicsit vidámabb tekintettel.
- A legkomolyabban.
- Akkor jó – mosolyodott el haloványan. Örültem neki, hogy letudtuk ezt a beszélgetést. Nagyon nem akartam, hogy Teru miattam érezze szomorúnak magát, mikor nem is az ő hibája volt ez az egész…
Teruval még beszélgettünk egy darabig, és nem sokkal az után, hogy elment, betoppant a szobámba Kamijo a két bőrönddel együtt.
- Megjöttem – nézett rám diadalittas arccal.
- Én meg észrevettem – mondtam kisé cinikusan, aztán odasétáltam a bőröndömhöz, amibe a könyveimet raktam.
- Mit keresel? – guggolt le mellém Kamijo.
- Nem akarom utálni a kagylót… - szórtam sorban a könyveket az ágyra, aztán a bőrönd legaljáról előhúztam a kedvenc szakácskönyvemet, amit már japánban vettem.
- Akkor most meg kéne keresni Hizakit, igaz? – nézett végig a könyv borítóján Kamijo.
- Igen. De most normális tempóban fogunk közlekedni – tettem hozzá gyorsan, mire ő morgott valamit, de aztán elindult ki a szobából, én meg követtem.
Hizakit abban a nappaliban találtuk meg, ahol már többször is jártam. Épp a kanapén ült, és egy könyvet olvasott.
- Boldog akármit, Hizaki – nyomtam az orra alá a tengeri ételek mesterfokon című csodálatos szakácskönyvet.
- Köszi – nézett föl rám. – Azt hiszem, most nagy szükségem lesz erre – és azzal el is kezdte tanulmányozni a könyvet. – Ez tök jó… – nézett végig az ételek képein, mi meg csak szép csendben otthagytuk a transzba esett Hizakit a szakácskönyvével.
- Ápolni kell a jó viszonyt a kagyló és köztem… - dünnyögtem magamban, mire Kamijo elmosolyodott.
- Na, és most mit fogunk csinálni?
- Nem tudom – gondolkoztam el, aztán eszembe jutott valami. – Kamijo –torpantam meg hirtelen.
- Hm? – fordult hátra.
- Nekem Teru azt mondta, hogy itt vannak lovak.
- Meg akarod nézni őket?
- Valahogy úgy. És még mindig emberi tempóban közlekedünk – néztem rá szigorúan. Erre ő felsóhajtott, aztán elindult lefelé a lépcsőn.
- Ne legyél már ennyire lelombozódva - futottam utána. - Miért jó az neked, ha folyton rohangászol?
- Nem tudom. Egyszerűen csak… már régóta élek itt, ennek a palotának az összes négyzetcentiméterét ismerem, úgyhogy nincs értelme, hogy százezredszerre is megnézzek mindent. Ezt te még nem értheted. De amikor hosszú éveken keresztül ugyanazt látod magad körül, akkor rájössz, hogy milyen unalmas az élet…
- Olyan… olyan… nem is tudom, mi vagy – gondolkoztam el egy kicsit.
- Vámpír – nézett le rám.
- Most nem erre gondoltam – sóhajtottam fel. – De ha tényleg annyira unatkozol, akkor menj csak előre, én meg majd odajutok valahogy.
- A te tájékozódási képességeiddel ez lehetetlen feladat, úgyhogy inkább maradok – terelt ki az ajtón a palota kertjébe.
- Köszike – sóhajtottam fel, aztán elindultam előre.
- Most jó irányba indultál – tűnt fel hirtelen mellettem.
- Mivel nincs másik irány… Én is tudom, hogy a tájékozódási képességeim szintje a nulla alatt van, nem kell az orrom alá dörgölni – néztem fel rá kissé morcosan.
- Jól van, na. Megígérem, hogy rendesen fogok viselkedni – mosolygott rám.
Ne ígérj olyat, amit úgyse tudsz teljesíteni – sóhajtottam föl, aztán némán ballagtunk tovább az úton. Legalább addig se mentünk egymás agyára…
Úgy tíz perc sétálás meg harmincöt kanyar után kezdtem rájönni, hogy Kamijo direkt olyan utakon megy, hogy még véletlenül se tudjak megjegyezni semmit. Aztán a negyvenharmadik kanyar után, az erdő kellős közepén végre megláttam a lovardát. Egy rohadt nagy lovardát…
- Azta… néztem végig elhűlve az épületen. Legalább száz ló elférhetett benne. Mögötte meg volt egy nagy, fedett lovardának tűnő valami, meg egy körkarám.
- Láttál már ilyet? – vonta fel a szemöldökét Kamijo.
- Minek nézel te engem? Még szép, hogy láttam. Viszont ilyen nagy lovarda nem angyon van mifelénk – indultam el az épület felé.
- Szia – köszönt rám Yuki, mikor beléptem.
- Hát… szia – mosolyogtam rá. -Hogyhogy itt vagy?
- Teru az üvegházban lóg, én meg itt. Végül is a magyar lovas nemzet, nem? – mosolygott rám, mire én bólogatni kezdtem. – Tudsz lovagolni? – kérdezte.
- Még szép – mosolyodtam el, aztán ránéztem a mellettünk álló angloarabra.
- Damien, Kamijo lova – magyarázta Yuki.
- Akit Kamijo most kivisz, és felnyergel – jelent meg mellettem az emlegetett szamár, aztán elvezette a lovát valahová.
- Tuskó – morogtam az orrom alatt.
- Most meg mi rosszat csináltam? – nézett hátra rám, mire én csak megráztam a fejem.
- Csak úgy általában gondoltam – mosolyogtam rá angyalian, aztán visszafordultam Yukihoz.
- Tök viccesek vagytok. Mielőtt idejöttél, Kamijot nagyjából semmivel nem lehetett felhúzni. Olyan volt, mint egy élő szobor. De mióta te itt vagy, megint elkezdett ember lenni – erre elmosolyodtam.
- Megmutatod nekem a lovakat? – mosolyogtam rá Yukira, mire ő bólintott.
Körülbelül tíz percbe telt, mire bejártuk az istállót elejétől végéig. A legutolsó boxban egy gyönyörű, szürke shagya arab állt, akinek a többi lóval ellentétben esze ágában se volt közeledni hozzánk.
- Milyen szép… - néztem végig a lovon.
- Az bizony. Csak szörnyen félénk. De lehet, hogy csak az a baj, hogy nem pihente ki a repülőutat. Alig pár hete érkezett, nem sokkal előtted.
- És ő is magyar – mosolyodtam el. – Hogy hívják?
- Daphné – mondta Yuki. A neve hallatára a ló felkapta a fejét, de aztán visszatért a szénaevéshez.
- Szép neve van. Hasonlít az egyik volt lovam nevére.
- Nagyon bele vagy szerelmesedve ebbe a lóba – nézett rám Yuki.
- Valószínű – mosolyodtam el.
- Akkor én most itt hagylak titeket, hátha sikerül összebarátkoznod vele. Ha kellek, kint leszek az istálló előtt – és ezzel el is tűnt. Komolyan mondom, már kezdem megszokni, hogy emberek csak úgy felbukkannak meg eltűnnek…
- Úgy tűnik, ketten maradtunk – néztem a lóra. – Te legalább nem morogsz állandóan – sóhajtottam fel. – Régebben jártam Magyarországon, mint te…de fura. Te is rosszul érzed magad, hogy eljöttél otthonról, igaz? De ne aggódj, egy idő után meg lehet szokni. Egy idő után mindent meg lehet szokni. Sőt, meg is lehet szeretni. Még Kamijot is… - éreztem ahogy a ló az orrával böködi mega boksz ajtaján lévő kezem. – Kicsit elgondolkoztam, nem igaz? – raktam az orrára a kezem, és éreztem, ahogy beleszuszog. – aranyos vagy – mosolyogtam rá. – Gyere, elmegyünk sétálni egyet – ezzel levettem a bokszajtón lévő kötőféket, és a vezetőszárat, bementem Daphné mellé, és felraktam rá, aztán kisétáltunk.
Egy ideig ballagtunk céltalanul az istálló előtt, aztán megjelent Yuki.
- Gondoltam, hogy ez lesz – mosolygott rám. – Szerintem felülhetnél rá. Jót tenne neki a mozgás.
- Rendben – mosolyodtam el, és kikötöttem Daphnét az istálló előtt álló farúdhoz.
Yuki villámgyorsan felnyergelte a lovat, és alig öt perc múlva már én is fenn ültem rajta.
- Megkeresheted Kamijot, szerintem valahol ebben az erdőben vannak Damiennel. Aztán vigyázz magadra, mert akármilyen szelíd is Daphné, már több hete nem ment, úgyhogy…
- Ne aggódj, három éves korom óta lovagolok, szóval elég sok mindent megértem már – mosolyogtam Yukira, aztán elindítottam Daphnét.
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: 9. fejezet   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:29 pm

Egyik kövezett ösvényt jártuk végig a másik után, de Kamijónak nyoma sem volt sehol. Valahogy nem is bántam, legalább egy kicsit kiszellőztethettem a fejem. Aztán kiértünk egy hosszú útra, aminek a végét már nem is láttam. Akkor aztán gondoltam egyet, vágtába ugrattam Daphnét, aki olyan gyorsan ment, hogy szinte már repült az úton. Én pedig fölemelkedtem a nyeregből, hagytam, hogy lobogtassa a hajamat a szél, és hogy kisöpörjön minden gondolatot a fejemből. Tény, hogy soha nem ültem annyira gyors lovon, mint Daphné, de egy pillanatra se éreztem, hogy elveszteném a kapcsolatot közöttünk. Nem én irányítottam, és nem is ő, hanem együttműködtünk. Éreztem rajta, hogy ő is legalább annyira élvezi a száguldást, mint én…
De egyszer sajnos minden útnak vége van, ahogy ennek is vége volt úgy tízpercnyi vágtázás után. Daphné ösztönösen lassított, én pedig visszaültem a nyeregbe, mikor a kanyarhoz értünk, már lépésben haladtunk. Mikor aztán elfordultunk, megláttam az út végén egy nagyobb, fekete foltot, meg egy kisebb vöröset.
- A fenébe – sóhajtottam fel, mikor Kamijo meg a lova elindult felém.
- Meg vagy te őrülve? – hallottam még messziről is a hangját, ahogy felém kiabál.
- Tudod mit, Daphné? Menjünk – veregettem meg a lovam nyakát, aztán visszafordítottam az előző ösvényre.
Újra vágtába kezdtünk. Most ha lehet, még gyorsabban, mint az előző alkalommal. Tovább is mentünk, mit az előbb, mert az ösvény még az után a beágazás után is folytatódott, ahol rátértünk. Tudtam, hogy ezért nagyon ki fogok kapni Kamijótól, ha egyszer megtalál, de most ez sem érdekelt. Csak száguldottunk végig az ösvényen, ami kiért egészen a palotához vezető fő úthoz. Vágtázás közben vettük be a kanyart Daphnével, és egészen a palotáig száguldottunk, ahol Yuki már várt ránk.
- Látom, jól megvagytok – mosolyodott el, miközben én leszálltam a lóról.
- Igen, de… visszavinnéd te? Csak mert nekem most menekülnöm kell.
- Persze, menj csak – mosolyodott el, én meg már száguldottam is be a palotába.
- Hizaki, ments meg! – kiáltottam, miközben felszáguldottam a lépcsőn.
- Na, mivel húztad fel már megint? – jelent meg előttem az említett személy.
- Úgy is tudod, nem? Könyörgöm, ments meg! – néztem rá, mire ő elmosolyodott.
- Csak egy feltétellel.
- És mi lenne az.
- Segítesz nekem vacsorát csinálni.
- Rendben, csak menjünk már… - erre Hizaki kinyitotta a mellettem lévő ajtót, és beterelt rajta. Jé, tényleg… Teru mondta, hogy itt a konyha. Csak hát kiment a fejemből… – és… mi lesz a vacsora? – engedtem meg a csapot, aztán megmostam a kezem.
- Kettőt találhatsz – nyitotta ki Hizaki a mélyhűtő ajtaját.
- Csak nem kagyló? – kérdeztem mosolyogva, mire ő bólintott, és előhúzta egy zacskót, aztán becsukta az ajtót.
- Szerinted mit csináljunk velük? – rakta le a pultra a zacskót.
- Fogalmam sincs… Nézzük meg a receptkönyvet…
- Rendben – ezzel Hizaki levette az egyik polcról a könyvet, amit neki ajándékoztam, és elkezdte lapozgatni. - Spagetti a tenger gyümölcseivel?
- Rendben – mosolyodtam el, aztán nekiláttunk főzni. Hizaki mellett sikerült egy kis bátorságot magamba szívnom, és elkezdtem bízni benne, hogy Kamijo a lassú és fájdalmas halálnemek helyett valami gyorsat és kíméleteset választ ahhoz, hogy eltegyen láb alól…
- Még szerencse, hogy szereted a kagylót – monda Hizaki, mikor már egy tálcával a kezében sétált végig a folyosón velem együtt. Én egy ásványvizes üveget, meg két poharat vittem. Legalább addig is késleltethetem a halálom, amíg Murasakival vacsorázom…
- Igen, szeretem, de azért… reggelire nem szeretnék azt enni.
- Jól van, értettem, csak már szeretném letudni ezt az egész kagylósdit – sóhajtott fel.
Hizaki lerakta az asztalomra a két tányért, aztán el is tűnt, de abban a pillanatban felbukkant az ajtómban Murasaki. Kamijo előtte csak nem fog kivégezni. Vagy mégis? Ki tudja…
- Szia, Haze – mosolygott rám Murasaki, aztán felült a székbe.
- Szervusz, Mura. Milyen napod volt? – mosolyogtam rá, miközben elkezdtem feltekerni a spagettit a villámra.
- Hát… ma már tényleg nem kellett vizsgálatra mennem, úgyhogy egész nap az udvaron sétáltam, meg Teruval voltam. És láttunk titeket, mikor Kamijo-sannal sétáltatok…
- Hogy van Teru? – kérdeztem hirtelen Murasakitól, mire ő csak elképedve nézett rám – ne is törődj velem – ráztam meg gyorsan a fejem. Nem szeretnél megtanulni lovagolni? – dőltem hátra a székben. Murasakinak felcsillantak a szemei.
- De igen – mosolyodott el. – Teru már megmutatta nekem a lovakat, de senkinek nem volt ideje, hogy megtanítson.
- Akkor majd én meg foglak
- De jó – mosolyodott el szélesen Murasaki, aztán nekilátott a vacsorának.
Sajnos a vacsora előbb véget ért, mint szerettem volna, hogy véget érjen. Tulajdonképpen azt akartam, hogy soha ne érjen véget. Féltem, hogy mi lesz, ha találkoznom kell Kamijoval. Miután befejeztük az evést, Hizaki hirtelen megjelent az erkélyen, fogta a tányérokat, Murasaki meg a poharakat, és ketten együtt eltűntek valahová. Én meg mi mást tehettem volna, bementem a szobámba, ahol Kamijo ült keresztbe tett lábakkal a kanapén. A helyzet kicsit sem volt bíztató…
- Gyere ide – mondta rideg hangon, én meg mi mást tehettem volna, oda mentem, és leültem a fotelba. – Én most rendesen viselkedtem. De te nem. Úgy száguldoztál, mint egy őrült, és még véletlenül se lettél volna képes megvárni engem. Elmenekültél előlem. És ez szörnyen idegesít, tudod? – egymásnak támasztotta az ujjait, amiken megjelentek a karmai. Na akkor aztán tényleg azt éreztem, hogy vége az életemnek. – Miért jó az neked, hogyha folyton miattad idegeskedem? Mi lett volna, ha leesel arról a dögről, és valami komoly bajod történik? Akár vámpírok vagyunk, akár nem, a gerincedet még mi se tudjuk összeforrasztani, ha eltörik. Még Jasmine se. És akkor mit csináltunk volna veled? Egyáltalán hogy merted magad bármiféle veszélynek kitenni, mikor nem voltam melletted? Ráadásul tudtad, már a legelején tudtad, hogy dühös leszek rád, ezért menekültél Hizakihoz. Tudod mit? Kezd elegem lenni abból, hogy folyton vigyázzak rád. Néha már azon gondolkozom, hogy érdemes volt-e elhoznom téged ide. De valamiért mindig arra jutottam, hogy igen. Most már nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt – állt fel a kanapéról, aztán kiviharzott a szobából, jó alaposan bevágva maga mögött az ajtót.
Egy ideig üveges tekintettel meredtem Kamijo hűlt helyére, aztán fásultan felálltam a kanapéról, és lekuporodtam az ágyam sarkába. Legalább nem haltam meg… És bármennyire is felhúztam Kamijót, még most sem éreztem, hogy én lennék a hibás. Az igaz, hogy elmenekültem előle, de a többiben nem volt igaza. Egyrészt, nem is sejtettem, hogy ennyire ki fog akadni, csak akkor, mikor megláttam az ösvény végén, másrészt meg ha tudtam volna, hogy bármiféle veszély leselkedik rám, akkor nem teszem azt, amit teszek. Mindenki tudja, hogy nálam félősebb ember kevés van a világon.
Hirtelen kopogás hallatszott az ajtómon.
- Ki vagy? – kérdeztem kicsit morcos hangon.
- Kamijo – nézd már, megtanult kopogni…
- Ha folytatni akarod a kioktatásomat, akkor nem akarlak látni – hunytam le a szemem, aztán nekidőltem a falnak. A következő pillanatban meg már Kamijo húzott az ölébe úgy, hogy a mellkasának támaszthassam a fejem.
- Sajnálom, nem kellett volna ennyire kiakadnom – duruzsolta a hajamba.
- Tényleg nem – mosolyodtam el, aztán felnéztem rá.
- De hát… tudod, hogy mennyire aggódtam érted? Miért csináltad? – kérdezte kissé bánatos hangon.
- Hát mert… ki akartam űzni minden gondolatot a fejemből, és ez megfelelő módszernek tűnt.
- Valami olyan módszer nincs, ahol nem áll fenn a veszélye annak, hogy kitöröd a nyakad?
- De, ez pont az volt – mosolyodtam el.
- Mert a lovaglás tökéletesen veszélytelen…
- Kamijo, három éves korom óta lovagolok, annyira könnyen nem esem le.
- Ez… komoly? Mármint hogy három éves korod óta lovagolsz.
- Igen. De miért olyan nagy cucc ez?
- Hát nem tudom… csak meglepett - mosolyodott el. – Ígérem, többet nem fogok kiakadni, ha lovagolsz, jó?
- Jó – döntöttem vissza a fejem a mellkasára.
- Jut eszembe… hoztam neked valamit – vett fel az éjjeliszekrényről egy rózsát, amit valószínűleg akkor tett oda, mikor bejött.
- Ez mi? – néztem rá az érdekes kis virágra. A szirmai szélén a belső részeknél kicsivel sötétebb sáv húzódott végig. Akkor jutott eszembe, hogy ezt a virágot láttam Kamijo ablakpárkányán is.
- Ezt kérlek a te lakásodból hoztam el, azon az éjjelen, mikor először találkoztunk.
- Mi? – néztem föl rá meglepetten. – Mikor voltál te ott?
- Azután, hogy elaludtál. Kíváncsi voltam rád, és megláttam ezt az asztalodon, egy vázában, és elvittem az én lakásomba. Kicsit megbabráltam, hogy örökéletű legyen, és azóta ott volt. Délután, mikor ott jártam, elhoztam ide, mert hozzád tartozik.
- Én meg napokig azon gondolkoztam, hogy mikor dobtam ki, de sehogy se jutott eszembe – vettem a kezembe a gyönyörű kis virágot. – Olyan, mint én – néztem végig a rózsán.
- Ezt hogy érted?
- Hát, megtetszett neked, elhoztad, csináltál vele valamit, amitől örökéletű lett, és most itt van. Tulajdonképpen velem is ez lesz. És egy idő után már én is olyan leszek, mint a többi rózsa.
- Ugyan már, nézd meg jobban. Ez a virág különleges. Sok mindent láttam már, de rózsát ilyen szirmokkal még nem. Különleges, mint te – mosolygott rám, aztán egy puszit nyomott a fejem tetejére. – Soha nem lesz belőle másik. – elmosolyodtam, és a karjaiba simultam.
- Az erkélyemen találtam, az egyik cserepes növény földjéből nőtt ki. Fogalmam sincs, hogy került oda. De az biztos, hogy most már jó helyen van – ezzel lehunytam a szemem, Kamijo meg betakargatott, úgyhogy hamar elnyomott az álom.
Reggel, mikor felébredtem, Kamijo nem volt mellettem, a rózsa viszont ott feküdt az éjjeliszekrényen. Végigsimítottam az egyik szirmán, aztán kimásztam az ágyból, és elmentem fürdeni. Mikor végeztem, átöltöztem, aztán kimentem az erkélyre, ahol Kamijo ült, egy doboz müzli, egy doboz tej, egy tál, meg egy kanál társaságában.
- Szia – mosolyogtam Kamijóra, aztán leültem.
- Szia – mondta kicsit letargikus hangon.
- Milyen búval bélelt hang ez? – mosolyogtam rá, miközben a müzlimet locsoltam meg tejjel.
- Semmi – rázta meg a fejét, aztán elnézett a park irányába, és nagyon gondolkozott valamin.
- Előbb utóbb úgy is kiszedem belőled - motyogtam, aztán minden figyelmemet a müzlimnek szenteltem.
Miután végeztem a reggelimmel, Kamijo elvitte a cuccokat a konyhába, én meg visszavonultam a szobámba, beüzemeltem a laptopomat, meg az internetet, aztán elkezdtem mahjongozni. Az eszem persze nagyon nem ott járt. Azon gondolkoztam, hogy mégis miért viselkedik úgy Kamijo, ahogy, de semmi értelmes indok nem jutott eszembe.
- Megjöttem – ült le mögém az ágyra.
- Még most se vagy hajlandó elmondani, igaz? – néztem hátra rá.
- Mit? – vonta föl a szemöldökét.
- Tudom, hogy titkolsz előlem valamit, csak még fogalmam sincs, mi lehet az – sóhajtottam fel, aztán lenéztem a gépem monitorjára.
- Én csak… ha elmondom… ha elmondom, akkor angyon dühös leszel rám… azt meg nem akarom – sóhajtott fel.
- Legalább már megérted, hogy miért menekültem el előled tegnap – mosolyodtam el.
- De ezek szerint valami nagyon rossz dolgot csináltál – csuktam össze a gépet, aztán megfordultam, hogy lássam őt. – Na gyónd meg a bűnödet – dőltem neki az ágy oszlopának.
- Mintha olyan buzgó keresztény lennék…
- Én se vagyok az, de ez most jól hangozott – dőltem neki az oszlopnak. Azért tartottam tőle, hogy mi az, amiről Kamijo nem mer beszélni nekem.
- A barátnőd… az éjjel Jasmine megvizsgálta – kezdett bele végre Kamijo.
- És? – kérdeztem azonnal.
- És hát… nem sikerült neki elég jól az átváltozás. Hizaki nem szívta ki az összes vérét, maradt valamennyi a szervezetében, mielőtt átváltozott volna.
- És az mit jelent? – kérdeztem aggódva. Amilyen szerencséje Koyunak van, bármi megtörténhet…
- Amelyik embert úgy változtatnak át vámpírrá, hogy akár egy csepp vér is marad a szervezetében, az őrült lesz. Elveszti az öntudatát, olyanná válik, mint egy fékezhetetlen vadállat…
- Úristen… - suttogtam teljes rémületben. Mi lesz így szerencsétlen Koyummal? – És most… mi lesz? – néztem fel Kamijóra.
- Semmi.
- Ezt hogy érted?
- A barátnőd tegnap este megszökött a pincéből. Mi öten utána mentünk, és elkaptuk, aztán elvittük innen.
- Mi az, hogy elvittétek? – kérdeztem felháborodva.
- Értsd meg, csak veszélyt jelentett volna rád, ha itt marad. Tudom, hogy a barátnőd, de az életed most fontosabb, mint a boldogságod – na itt akadtam ki.
- Azt te honnan veszed? – álltam fel az ágyról, és elkezdtem kiabálni Kamijóval. – Honnan veszed, hogy én így akartam volna? Ez az állapot, amiben Koyu most van,, csak elmúlik valamikor, nem? Vagy ha nem is múlik el, miért jobb az, ha máshol randalírozik, mint itt? Ne gyere azzal, hogy árthatna nekem. Folyton itt mászkálsz körülöttem, mégis hogyan árthatna nekem? Miért van az, hogy folyton te hozol döntéseket helyettem, hogy te szabad meg, mit tehetek, és mit nem, hogy mi a jó nekem? Nem vagy az apám, Kamijo. Tulajdonképpen senkim se vagy. Elegem van belőled – és ezzel fogtam magam, kirobogtam, a szobából, egyenest az udvarra.
Hát ettől félt annyira. Tudta, hogy ki fogok akadni, ráadásul nem is jogtalanul. Ki hatalmazta fel, hogy helyettem döntsön? Mióta rendelkezik ő felettem?
Magamban puffogva vonultam végig az ösvényen. Megint aktivizálódott a különös idegességemben hihetetlenül jól tudok tájékozódni képességem, és azonnal megtaláltam a lovardát. Most senki nem volt ott. Kivezettem Daphnét, felnyergeltem, aztán felültem rá, és azonnal vágtába kapcsoltunk.
Végigszáguldottunk azon az úton, amin előző nap, ki a fő útvonalra, aztán azon végig. Felvágtáztunk a dombon, aztán lefelé már lépésbe kapcsoltunk. Ne menjek ki a palota határain kívülre, mi? Alig öt perc múlva már az erdőben vágtáztunk Daphnéval, egy kis ösvényen. Egy idő után már fogalmam sem volt, merre lehetek, de nem is érdekelt. Az is megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha megint megtámadnak valami vérengző kémállatok, de már az se érdekelt volna, ha meghalok. Miért van az, hogy Kamijo öt percen belül eszméletlenül fel tud húzni? Ráadásul ez, amit Koyuval csináltak… Tudtam, hogy mind ott voltak, de biztos voltam benne, hogy az ötlet Kamijóé volt.
Már nem is tudtam, milyen messze lehettünk a palotától, meg hogy melyik irányban, amikor hirtelen kiugrott elénk valami kisállatféle az útra. Daphné, aki átvette az én idegességemet, úgy megijedt, hogy legalább nyolcat bakolt, én meg a másodiknál nem bírtam tovább, és leestem, aztán elsötétült előttem a világ. Ha most meghalok, ám legyen.
Nézd már… az fény? És valami puha…
Erőnek erejével sikerült teljesen felnyitnom a szemem, és láttam, hogy Daphné fölém hajol, aztán megböködi a lábszáram az orrával. Sőt, nem csak láttam, éreztem is, ami kifejezetten jó jelnek számított. Legalább a gerincem nem tört el. Daphné felnyihogott, amikor észrevette, hogy felébredtem.
- Én is örülök neked- motyogtam gyenge hangon, aztán megpróbáltam felülni, ami nem igazán jött össze. Tulajdonképpen félútig sikerült a dolog, aztán elhagyott az erőm, és elkezdtem visszazuhanni, de valami megállított. Hát persze, hogy ő volt az…
- Te idióta… - motyogta Kamijo, miközben gyengéden a karjaiba vont. A fenébe is… hogy lennék képes haragudni rá.
- Mióta vagy itt? – dőltem neki fáradtan a mellkasának.
- Már egy ideje. Azt hittem, hogy már nem is fogsz felébredni. Annyira féltem… - szorított egy kicsit erősebben magához.
- Na, még összenyomsz – motyogtam, aztán felnéztem az arcára. – Amúgy meg… nem arról volt szó, hogy te nem félsz semmitől?
- Sikerült bebizonyítanod az ellenkezőjét – nyomott egy puszit a hajtincseim közé.
- Az mi? – vettem észre hirtelen egy csillogó cseppet a szeme sarkában. Óvatosan odanyúltam az egyik ujjammal, és letöröltem. – Csak nem egy könnycsepp? – néztem meg jó alaposan az ujjamon csillogó cseppecskét.
- Szörnyen, szörnyen aggódtam érted- motyogta a hajamba. – Yuki mindjárt itt lesz, visszavezeti a lovadat a kastélyba.
- Az én lovam?
- Persze, hogy a tiéd. Már jó alaposan összebarátkoztatok.
- Azt hittem, minimum felkötözöd szerencsétlent, amiért képes volt ledobni engem.
- Először gondoltam rá, de aztán elvetettem az ötletet. Azért, mert nekem legalább annyi szerepem volt ebben, mint neki.
- Most ne beszéljünk erről – ráztam meg a fejem. – Csak várjuk meg, amíg Yuki eljön Daphnéért, aztán menjünk vissza a palotába. – Ezzel belesimultam a karjaiba, aztán lehunytam a szemem. Szörnyen fáradt voltam.
- Rose – hallottam meg Kamijo aggódó hangját.
- Ne félj, eszem ágában sincs meghalni – mosolyodtam el még mindig lehunyt szemekkel. – Miért hívtál Rosenak? – kérdeztem egy kicsit elgondolkozva Kamijótól.
- Hogy máshogy hívhatnálak? – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Jelen pillanatban nekem az is épp elég indok volt. Ezután kizártam a külvilágot, és szép lassan álomba merültem.
Mikor legközelebb felébredtem, láttam, hogy a Nap magasan süt az égen, és éreztem, ahogy Kamijo a hajammal játszik.
- Szép reggelt… pontosabban délutánt – hallottam meg a hangját, mire az oldalamra fordultam, hogy láthassam őt.
- Mennyit aludtam? – néztem rá kíváncsian.
- Majdnem egy egész napot – simogatta meg óvatosan az arcom, de úgy két másodperc után én elhajoltam tőle.
- Még mindig haragszom ám rád – fordultam át durcásan a másik oldalamra, mire Kamijo hátulról ölelt át. Már épp beszóltam volna neki, mikor megszólalt.
- A barátnőd biztonságban van. Az egyik ismerősünk rá talált. Ő már több ilyen vámpírt is látott, és tudja, hogy hogy kell kikezelni őket.
- Komolyan? – fordultam vissza Kamijo felé.
- Komolyan. De a dolognak van egy hátulütője – nézett rám kicsit elkomorodva.
- És mi lenne az?
- Hát… ha vissza is nyeri az öntudatát, az emlékeit nem fogja. Legalábbis egy ideig biztosan nem. Fokozatosan térnek majd vissza, és ez beletelik majd egy kis időbe.
- Mégis mennyi az a kis idő?
- Körülbelül húsz-harminc év…
- Ez neked kis idő? – förmedtem rá. Hát igen… más elképzeléseink vannak a kis időről, az tény.
- Gyorsan el fog telni, majd meglátod – csavarta az ujja köré az egyik hajtincsemet, aztán rám mosolygott.
- Ajánlom is – bújtam oda hozzá.
Miután sikerült felkelnem, felöltöznöm, reggeliznem, ami inkább már ebéd volt, meg elvégezni minden ilyesfajta teendőmet, Kamijo lerángatott Jasminehez, mert tudni akarta, hogy tényleg nincs-e semmi bajom. Persze mondhattam én neki, hogy tök fölöslegesen aggódik, teljesen jól érzem magam, de hát Kamijo már csak Kamijo marad.
Miután Jasmine is megmondta neki, hogy nincs komolyabb bajom, mint pár zúzódás, és azokat gyorsan be is gyógyította, végre hajlandó volt megnyugodni, én meg mászhattam föl a pincéből a szobámba. Soha nem értettem, minek kell valakinek akkora lakóhely, hogy elfáradjon, mire egyik szobából átér a másikba…
- És most mit tervezel csinálni? – vágódott le az ágyamra Kamijo.
- Szerintem… kipakolok – téved a pillantásom arra a két bőröndre, amik még mindig az ágyam előtt hevertek.
Először a ruháimat pakoltam át a szekrényekbe, aztán a könyveimet a könyvespolcokra. Már majdnem végeztem, amikor megláttam pár régi ismerőst a bőröndöm alján gubbasztani.
- Basszus… - kiáltottam fel hirtelen, mikor megláttam az egyetemi könyveimet előbukkanni a többi alól. Mikor pakoltam, fel se tűnt, hogy ezeket a szörnyetegeket is beraktam, reflexszerűen pakoltam, de most.
- Na mi az? – nézett rám Kamijo.
- Te tudtad… Én tudom, hogy te tudtad. És nem szóltál volna, persze hogy nem. Nekem meg hogy mehetett ki a fejemből? Ennyire hülye nem lehetek! - Elkezdtem fel-alá járkálni a szobában.
- Ja, hogy az… - nézett bele a bőröndömbe Kamijo. – Ne aggódj, ha most meg is buksz, lesz bőven időd még pár egyetemet elvégezni. Én már csak tudom – dőlt hátra megint az ágyon.
- Persze, és mit fogok mondani anyáméknak, ha meghúznak? – ültem le Kamijo mellé az ágyra, és kíváncsi tekintettel fürkésztem az arcát.
- Hát… - fogalmam sincs – ült fel hirtelen. –De csak kitalálsz majd valamit…
- Hát, köszi – sóhajtottam fel, aztán elkezdtem a könyveimet fixírozni.
- Ki kéne lépned az egyetemről – mondta Kamijo hirtelen.
- Hogy mi? – néztem rá értetlenkedve.
- Ha most kilépsz, jövőre meg elkezdesz egy másikat, akkor mondhatod azt a szüleidnek, hogy meguntad, és elkezdesz egy újat. Vagy…
- Vagy?
- Vagy simán leteszed a vizsgáidat ebben a tanévben.
- És azt mégis hogy képzeled?
- Úgy, ahogy én kijártam a Harvardot, a Yalet, a cambridgei meg az oxfordi egyetemet. Többek között. Ha vámpír leszel, akkor elég lesz csak végiglapoznod a könyveket, és egyből tudni fogod, mi van bennük. Ha ránézel egy feladatlapra, azonnal tudni fogod a válaszokat, satöbbi, satöbbi…
- Nem mondtad volna ám előbb – sóhajtottam fel, mire ő átkarolta a vállam, magához húzott, aztán nekidőlt a falnak.
- Nem tehetek róla… olyan jó idegesíteni téged…
- Köszike – sóhajtottam fel. – De az nem jó, ha egyből tudni fogom, miről szól egy könyv.
- Miért is?
- Mert én szeretek olvasni. És ha már eleve tudom, mi van a könyv végén, az úgy nem izgis…
- Hát akkor nem fogod használni ezt a képességedet.
- Ja, hogy ez ilyen ki-be kapcsolható.
- Neked biztos az lesz. Nekem is. A vámpírszemmel áll összefüggésben. Nekem is csak akkor működik, ha azt használom.
- Ehhe – motyogtam, mikor Hizaki belépett az ajtón.
- Kamijo – szólalt meg, mire mindketten felkaptuk a fejünket. – szia, Hazel, örülök, hogy jól vagy – mosolygott rám kedvesen. – Kamijo, gyere, valamit mondani akarok neked.
- És nekem miért nem lehet? – kérdeztem kicsit szemrehányóan Hizakitól, miközben Kamijo felállt az ágyról. De ahelyett, hogy válaszoltak volna, mindketten eltűntek. Hát jó, legyen.
Fáradtan dőltem hátra az ágyon, mikor megéreztem, hogy benyomódik mellettem a matrac. Valaki rávetődött az ágyra, és nemsokára meg is tudtam, hogy ki.
- Szia, Hazel – mosolygott rám Murasaki.
- Szervusz, Mura – ültem fel az ágyon, aztán akaratlanul is elnéztem az ajtó irányába, ahol Teru állt. – hajlandó vagy bejönni, vagy még mindig azért ostorozod magad, ami nem is a te hibád? – kérdeztem tőle, mire ő besétált a szobámba, és leült az ágy túlsó szélére, murának meg nekem háttal, aztán üveges tekintettel meredt a semmibe. – Neked tetszik ez az állapot, Murasaki? _ néztem le a kislányra, mire ő megrázta a fejét. – Akkor teszünk ellene – ragadtam meg egy kispárnát, és jól nyakon vágtam vele Terut, aki értetlenül nézett rám. – Hajlandó vagy normálisan viselkedni? – mosolyogtam rá kedvesen.
- Nem akarom, hogy megint miattam essen bajod… - Murasaki értetlenül nézet Terura, de most egyikünknek sem állt szándékában felvilágosítani az eseményekről.
- A francba is, Teru, azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük – sóhajtottam fel. – nem lett semmi bajom, te is láthatod, úgyhogy örülnék neki, ha abbahagynád ezt, különben… különben nem tudom, mit fogok csinálni veled – sóhajtottam fel, aztán visszafordultam Murasakihoz.
- Szerinted mit kellene csinálnunk vele? – néztem kérdőn a kislányra.
- Nem tudom – rázta meg a fejét.
- Miért jöttetek? – kérdeztem tőle, miközben nekidőltem a falnak.
- Csak mert… meg akartunk látogatni. Hizaki-sama mesélte, hogy tegnap leestél a lóról, és… és milyen az? – nézett rám érdeklődve.
- Mármint leesni a lóról? –Heves bólogatásba kezdett. – Hát… mindig más. Én ritkán esem le, de olyankor nagyot. Tulajdonképpen esés közben nem érzek semmit, csak utána pár perccel, de akkor eléggé szokott fájni. Miért kérdezed?
- Csak mert kíváncsi voltam, hogy mi lesz, ha én is lovagolni fogok, és leesem.
- Aham, értem.
- Én most visszamegyek a szobámba. Elkezdtem lerajzolni az udvart, és be akarom fejezni – mosolygott rám, aztán lecsusszant az ágyról, és már el is tűnt.
- Te maradsz – néztem rá szigorúan Terura, aki épp készült volna felállni az ágyról. – Jaj, Teru, könyörgöm, hagyd már ezt abba, különben meg fogok itt őrülni e között a sok vén vámpír között. Agyamra fog menni a sok sötétség.
- De…
- Semmi de. Én azt hittem, hogy a múltkor már lezártuk ezt a témát, de úgy tűnik, nem sikerült. Fogd már fel, hogy egyáltalán nem haragszom rád. És azt akarom, hogy te se haragudj magadra. Legyél megint a régi Teru, jó? – kérdeztetem tőle mosolyogva.
- Na jó, majd megpróbálom – sóhajtott fel, és megjelent az arcán egy halvány mosoly.
- Ezt már jobban szeretem. És most mond el szépen, hogy mit tudsz arról, hogy mit beszél Hizaki meg Kamijo, amiről nekem nem kell tudnom.
- Hát… én sem tudom – sóhajtott fel. – Azt láttam Hizakin, hogy valami történni fog, de nekem sem volt hajlandó elárulni, hogy mégis mi az – sóhajtott fel.
- Teru – hallottam meg Kamijo hangját az ajtóból. – Beszélni szeretnék Hazellel – kezdett el sétálni befelé.
- Akkor én most megyek is – mosolygott rám Teru, aztán elszelelt, én meg őszintén reméltem, hogy most már tényleg eltűnik ez a búvalbélelt hangulata.
- Na mit akartál mondani? – néztem fel Kamijóra, miután megállt az ágyam mellet.
- Tulajdonképpen… semmi fontosat – sóhajtott fel, aztán elindult az erkélyajtó felé. – Itt van a vacsorád – és ezzel kilépett az ajtón, én meg mi mást tehettem volna, mentem utána.
Miután leültem, én nekiestem a kagylóból, és egyéb más tengeri kajákból, de főként kagylóból álló vacsimnak, néha, néha felnéztem Kamijóra, aki keresztbe tett lábbal ült a széken, az ujjait egymásnak támasztotta, és mereven nézett egy pontot az asztalon. Egyszer-egyszer ő is felnézett rám, aztán újra le az asztalra, el a park irányába, és megint vissza az asztalra.
- Miért vagy ilyen ideges? – kérdeztem, miközben feltűztem a villámra egy kagylót, amit szerencsére Hizaki most előre héjatlanított.
- Nem is vagyok ideges – nézett föl rám.
- Á, nem – sóhajtottam fel, aztán a figyelmemet a vacsorámnak szenteltem. De ez korántsem jelentette azt, hogy feladom.
Miután végeztem a vacsival, Kamijo elment átöltözni, én meg felvettem a pizsim, és bebújtam az ágyba. Hamarosan ő is visszaérkezett, és lefeküdt mellém.
- Hajlandó vagy végre elmondani, hogy miért vagy ideges.
- Már mondtam, hogy nem vagyok ideges – mondta frusztrált hangon.
- De igen, ideges vagy, és te is tudod, hogy addig nem fogom abbahagyni, amíg el nem mondod, miért. – Kamijo kicsit elgondolkozott, aztán lenézett rám.
- Holnap lesz – sóhajtott fel bánatosan, és talán egy kicsit félve. Azonnal megértettem, mire gondol.
- Ilyen korán? – néztem rá kétségbeesetten.
- Minél előbb, annál jobb. Hamar túl akarok lenni rajta. Már amilyen hamar csak lehetséges – sóhajtott fel, én meg hozzábújtam.
- És meddig fog tartani?
- Nem tudjuk pontosan, de az biztos, hogy több napig.
- És mit fogok csinálni én addig nélküled? Unalmas lesz az életem – sóhajtottam fel kicsit szomorkásan.
- Csak kihúzzuk valahogy – mosolyodott el. – Annyira talán nem lesz szörnyű. Mondjuk Jasmine szerint maga a procedúra nem lesz valami kellemes, de én már sok mindent kibírtam eddig életem során.
- Aggódom érted – motyogtam kicsit fáradt hangon.
- Felesleges. Még ha kétszer annyira lesz rossz, mint amilyennek Jasmine felvázolta, akkor se érhet fel azzal, amit a születésem után éreztem, mikor az a dög…
- Ne mondd tovább, értem e lényeget – fúrtam a fejem a mellkasába. – És most aludj – néztem fel rá harciasan. – Előre érzem, hogy holnap morcos leszel, és én nem akarom megtapasztalni, milyen, amikor álmos meg morcos is vagy egyszerre…
- Igenis, főnök – adott egy puszit a hajtincseim közé, én meg lehunytam a szemem, és hamarosan el is aludtam.
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: 10. fejezet   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:30 pm

Másnap reggel, mikor felébredtem, Kamijo még ott feküdt mellettem, de amikor látta, hogy kinyitom a szemeimet, azonnal eltűnt. Hát, drágám, neked is szép reggelt.
Kimásztam az ágyból, megfürödtem, felöltöztem, aztán kimentem az erkélyre megenni a remélhetőleg kagylótlan reggelimet. Mikor végeztem, Kamijo megjelent mellettem, rám nézett, és olyan volt, mint aki mondani akar valamit, de aztán mégse tette. Én meg csak felsóhajtottam, aztán bementünk a szobába.
- Ülj már le, légy szíves – mosolyodtam el egy kicsit. Azért érdekes volt, ahogy fel-alá járkált a szobámban.
- Nem – morogta.
- Attól, hogy ezt csinálod, nem lesz jobb – álltam meg előtte, és felnéztem rá.
- Nem érdekel – mondta, aztán megkerült engem, és folytatta a fel-le járkálást.
- Kamijo – jelent meg Hizaki az ajtóban, mire az említett összerezzent. – Mennünk kell.
Kamijo elindult az ajtó felé, lassabb tempóban, mint általában, aztán még mielőtt kilépett volna, visszafordult, és rám nézett. Soha ezelőtt nem láttam olyannak a tekintetét, minta akkor. Ideges volt, félt, tartott tőle, ami rá fog várni, de ugyanakkor erősnek is akart látszani. Először nem tudtam, mit kéne tennem, de aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve odamentem hozzá, és szorosan átöleltem. Aztán lábujjhegyre álltam, és a fülébe súgtam.
- Ne félj.
Valahol legbelül, tudat alatt számítottam rá, hogy kicsit fel fogja piszkálni az idegeit, ha megkérdőjelezem az erejét, de engem az a szándék vezérelt, hogy megnyugtassam. Persze mint már sok mindent, ezt is sikerült elrontanom.
- Nem félek – kiáltott rám, aztán a nyakamnál fogva nekinyomott a falnak. – és tudod mit? Egyáltalán nincs szükségem rád. Nem is akarlak látni. Végigcsinálom egyedül ezt az egészet, nem kell nekem senki segítsége. – A szemei hófehérré váltak, a karmai pedig beleálltak a nyakamba, de nem szakították át a bőröm, hála az égnek.
Kamijo hirtelen elengedte a nyakam, mire én lezuhantam a földre. Ezután ő hirtelen eltűnt, Hizaki pedig kicsit aggódva nézett le rám.
- Ne aggódj, már megszoktam – mosolyogtam rá, mire ő is eltűnt.
Miután összekapartam magam, leültem az ágyamra, elővettem a laptopomat, és mert semmi más nem jutott eszembe, elkezdtem pasziánszozni. Aztán felmentem a netre, és ott játszottam mindenféle hülye játékkal. Persze amiknél egy kicsit is koncentrálni kellett, azokat hagytam a fenébe. Tudni akartam, hogy mi történik Kamijóval, de biztos voltam benne, hogyha lemennék, azzal jelen helyzetben csak még jobban felingesíteném. Sejtettem, hogy Hizaki lesz olyan rendes, és szól, ha kellek.
Miután meguntam a laptopot, jobb híján a könyveimbe temetkeztem. Elővettem egy regényt, amit már legalább harmincszor olvastam, és elkezdtem előröl. Mikor végeztem vele, és már tényleg fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, elkezdtem fel-le sétálni a szobában, ahogy Kamijo délelőtt. Mikor kinéztem az erkélyajtón, láttam, hogy a Nap már magasan jár. Valahogy nem tűnt fel az idő múlása. Olyan volt, mintha megállt volna az idő, mióta Kamijo elment. Egyáltalán nem történt semmi említésre méltó, és én még mindig változatlanul aggódtam érte.
- Hazel – hallottam meg Hizaki hangját, miközben az erkélyajtón néztem kifelé. Azonnal hátrafordultam. – Kamijo látni szeretne – nekem nem is kellett több, már száguldottam is ki a szobából, és mentem Hizaki után le a pincébe, ahol Kamijo volt.
- Menj csak be, már biztos vár – terelt be Jasmine egy ajtón, ami abból a teremből nyílt, ahol előző nap megvizsgált engem. Én meg már mentem is, kis híján kitépve az ajtót a tokjából, ami igen nagy teljesítmény volt tőlem, tekintve hogy az erőnlétem a nullát súrolja. Alulról.
- Rose… - hallottam meg Kamijo erőtlen hangját, miután becsuktam az ajtót. Egy ágyon ült, a hátát a falnak támasztva, és engem nézett. A testéből ijesztően sok cső lógott ki. Azonnal odarohantam hozzá, és leültem az ágya szélre. - Hülyén viselkedtem veled délelőtt, sajnálom – döntötte a homlokát az enyémnek, és meg csak megsimogattam az arcát.
- Semmi baj. Én is számíthattam volna rá, hogy ki fogsz akadni – mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott.
- Ugye nincs semmi bajod?
- Ezt pont te kérdezed, aki úgy néz ki, mint egy tűpárna?
- Azért még aggódhatok érted, nem?
- Ne kezdjünk el kötözködni egymással megint, jó? – sóhajtottam fel, mire ő hátradőlt, én meg megint végigmértem a karjából kiálló vezetékeket. – Nagyon szörnyű? – kérdeztem kicsit aggódva, és óvatosan megérintettem a kézfejét. Ő azonnal belekapaszkodott az ujjaimba.
- Annyira nem vészes, bár még lényegében el sem kezdtük, csak megszurkáltak.
- Hogy mi?
- Úgy fog kezdődni az egész, hogy kivezetik a véremet, és te is tudod, hogy milyen vagyok, ha nincs bennem elég vér. Látnom kellet téged előtte…
- Most akkor.. kivezetik az összes véredet? – néztem rá elképedve.
- Pontosan.
- De akkor… akkor te meg fogsz halni! – Hát… ez végül is emberi síkon logikus következtetés volt.
- Valahogy úgy. Egy kicsit halott leszek, aztán Jasmine megbuherálja itt a dolgokat, én se fogtam fel teljesen, és akkor visszavezetik belém azt a vért, ami már bennem is fog maradni örökké. Tulajdonképpen az a dolog lényege, hogy új vért kapok, ami már nem fog felszívódni, hogy energiát nyerjek belőle, ott marad örökre. Úgyhogy most megint ennem kell majd rendes kajákat, mint a többi embernek, de a képességeim megmaradnak, mert a vérem még mindig vámpírvér lesz.
- Aha, azt hiszem többé-kevésbé értem. De… de én még mindig nem tettem túl magam azon, hogy meg fogsz halni.
- Ne aggódj, haltam én már meg egyszer, és még itt vagyok – adott egy puszit a homlokomra.
- El kellene kezdenünk – nézet be Jasmine az ajtón.
- Csak egy pillanat – nézett rá Kamijo, aztán vissza rám. – Vigyázz magadra, amíg én nem tudok vigyázni rád.
- Majd igyekszem.
- Ja, és hagytam egy meglepit a szekrényedben. De csak majd pénteken bonthatod ki. – Fogalmam sem volt, mi lehet az a meglepi, de most valahogy nem is foglalkoztatott a dolog.
- Jó, rendben. Álljunk csak meg… ez azt jelenti, hogy péntekig…?
- Még mi se tudjuk pontosan, de remélem, hogy minél gyorsabban vége lesz ennek az egésznek – mosolygott rám bágyadtan.
- Csak legyen vége mihamarabb – sóhajtottam fel, aztán Jasmine immár ellentmondást nem tűrően bejött, mi még gyorsan elbúcsúztunk egymástól Kamijóval, aztán engem kitereltek, és Hizaki visszakísért a szobámba.
A nap hátralévő részében az ágyamon feküdtem, bámultam a plafont, és aggódtam Kamijóért. A legrosszabb az volt, hogy nem lehettem ott, nem tudhattam, hogy éppen mi történik vele. Annyival jobb lett volna, ha ott ülhetek mellette, és figyelhetem, hogy nem lesz-e semmi baja.
A gondolkozásomból Hizaki rángatott ki, aki valószínűleg ott állhatott már az ágyam mellet egy ideje, mikor észrevettem.
- Mi van vele? – támadtam le azonnal, amint felébredtem.
- Semmi baja, csak kicsit legyengült a vérveszteségtől. Jasmine szerint még az éjjel elkezdhetjük a második fázist.
- És utána mi lesz?
- Hát ez az, amit még nem tudunk. Lehet, hogy már teljesen jól lesz utána, de az valószínűbb, hogy ki lesz ütve egy időre, míg átáll a szervezete. De pár napnál akkor sem lehet több.
- Basszus Hizaki, nekem még a pár óra is sok, nem hogy a pár nap – álltam fel az ágyról, aztán kimentem az erkélyre. – Ez… nem kagyló – néztem le az asztalon lévő tányérra.
- Úgy döntöttem, ma megkegyelmezek neked. Kamijo miatt meg ne aggódj, nemsokára visszajöhet majd hozzád. Te is legalább annyira hiányzol neki, mint ő neked – mosolygott rám bíztatóan, aztán eltűnt valahova. Én meg csak felsóhajtottam, és nekiláttam a vacsorámnak.
Miután végeztem, visszavonultam a szobámba, vettem egy forró fürdőt, és igyekeztem a fejem megtisztítani minden gondolattól, de valahogy nem jött össze. Miután már véglegesen meg bizonyosodtam róla, hogy esélytelen a dolog, kimásztam a kádból, felvettem a pizsim, és bebújtam az ágyba. Persze ott se találtam a helyem, szörnyen egyedül éreztem magam Kamijo nélkül. Nem kellett volna hozzászokni, hogy mellettem alszik… És persze mikor éppen sikerült volna elaludnom, jött egy jó kis vihar. Csak hogy még sokkal jobban érezzem magam. Hát kösz…
Csak akkor tudtam elaludni, mikor a vihar végre elvonult. Ekkor lehetett körülbelül hajnal négy. De a dolognak megvolt az az előnye, hogy másnap tizenegykor ébredtem, úgyhogy a reggel már elment, és azt nem kell végigszenvednem.
Miután nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, rendbe szedtem magam, aztán kimentem az erkélyre, és nekiláttam a reggelimnek. Mikor ezzel végeztem, már abszolút fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, aztán úgy döntöttem, hogy sétálok egyet az udvaron.
Valami hihetetlen módon sikerült elsőre kijutnom. Mászkáltam ott egy darabig, amikor megláttam Murasakit szembejönni velem.
- Szia, Hazel – köszönt rám mosolyogva.
- Szervusz, Mura – mosolyodtam el én is.
- Kamijo-san hol van? – nézett körbe értetlenül. – Ti mindig együtt vagytok, nem?
- Hát most… dolga van – motyogtam zavartan, aztán eszembe jutott valami. – Mura, emlékszel még arra, hogy azt mondtam, megtanítalak lovagolni.
- Igen – bólogatott mosolyogva.
- Akkor most elkezdhetjük a tanulást. Persze csak ha szeretnéd.
- Nagyon szeretném – csillant fel a szeme.
- Akkor vegyél fel egy farmernadrágot meg egy edzőcipőt, aztán gyere ki ide. Utána elmegyünk az istállóhoz, választunk neked egy lovat, és elkezdjük, jó?
- Rendben – és már száguldott is be a palotába, én meg leültem az egyik fa tövébe, és ott vártam rá. Végre valami, amivel elterelhetem a gondolataimat…
- Megjöttem – állt meg előttem Murasaki alig öt perc múlva.
- Jó, akkor menjünk – álltam föl, aztán elindultunk az istállók felé. Láttam Murán, hogy nagyon izgatott.
- Sziasztok – köszönt ránk Yuki, aki épp az istálló előtt állt.
- Helló – köszöntem neki én is.
- Szia – mosolyodott el Murasaki. – Képzeld el, Hazel megtanít lovagolni.
- Komolyan? – nézett rám kérdőn Yuki.
- Komolyan – bólintottam, aztán betereltem Murasakit az istállóba.
- De szép – állt meg azonnal Kamijo lova előtt.
- Az bizony – simogattam meg Damien orrát. – De szerintem ő még túlságosan nagy falat neked.
- De miért? – sóhajtott fel szomorúan, mikor felbukkant mellettünk Yuki egy aranyos pej lóval. Murasaki csillogó szemekkel nézett fel az állatra.
- Ninának hívják – mondta Murának Yuki.
- És rajta lovagolhatok? – nézett rám kérdőn.
- Yukit kérdezd. Ő jobban ismeri az állományt, mint én – erre ő kérdő tekintetét Yukira fordította.
- Azért hoztam. Mindjárt felnyergelem nektek.
- Addig én meglátogatom Daphnét – és ezzel elindultam az istálló vége felé, Murasaki pedig áhítattal figyelte hol a lovat, hol Yukit, és követte őket ki az udvarra. – szervusz, drágám – támaszkodtam neki a boksz ajtajának, mikor elértem Daphnéhoz. Ő meg rám se bagózott… - Most te is megsértődtél rám? Nem…te inkább olyan vagy mint Teru, és haragszol magadra amiért ledobtál… örülök, hogy ilyen rendes lovam van, de jó lenne, ha idetolnád a képedet – sóhajtottam fel. Ha egy lóval kezdesz el beszélgetni, az már az őrület jelének számít? Hirtelen megböködte a tenyeremet az orrával. – Na végre – mosolyodtam el, aztán megsimogattam a lovat. – Ha végeztem Murával, akkor elmegyünk valahova – mosolyogtam rá a lóra, aztán kimentem Yukiékhoz.
Nemsokára elkezdtük a gyakorlást Murasakival a fedett lovardában. Yuki is ott volt, és együtt tanítgattuk. Mura nagyon ügyes, fogékony diák volt, nem is félt, úgyhogy nagyon jól haladtunk. De hát akár vámpír, akár nem, Murasaki mégiscsak egy kislány, úgyhogy egy órányi gyakorlás után abbahagytuk, de csak akkor volt hajlandó leszállni, mikor megígértük neki, hogy a következő napon folytatjuk.
Miután Mura visszament a kastélyba, én kivezettem Daphnét az istállóból, gyorsan felnyergeltem, felültem rá, elköszöntem Yukitól, aztán elindultam az egyik ösvényen. Tudtam, hogyha Kamijo itt lenne, akkor karóba húzna, ha vágtázni mernék, úgyhogy csak lépésben meg néha ügetésben haladtunk. Daphné közelsége egészen megnyugtatott, és észre sem vettem, mennyit kóboroltunk, csak akkor, mikor láttam, hogy a nap már lemenőben van. Akkor visszafordultam az istálló felé.
Mikor visszaértünk, Yuki már várt ránk. Én leszálltam Daphnéról, ő meg azonnal kezelésbe vette. Én csak ültem ott, és figyeltem őket, aztán mikor végeztek, visszamentem a palotába. Miután rendbe tettem magam, kimentem az erkélyre, hogy megegyem a vacsimat, ami újfent kagylóból állt. Épp leültem, amikor a szemközti székben megjelent Hizaki.
- Mi van Kamijóval? – támadtam le azonnal. Senki se higgye, hogy akár egy pillanatra is kiment a fejemből.
- Vége van – mondta, mire én elmosolyodtam. Még ki van ütve – sóhajtott fel, mire ismét elszomorodtam. – Már lemehetsz hozzá, és meglátogathatod. Nem hiszem, hogy valami hihetetlenül izgalmas társaság lesz most, de… - én már álltam is föl – De először is megeszed a vacsorádat.
- Igenis, főnök – álltam neki belapátolni a salátámat, ami gazdagon meg volt hintve kagylóval, meg egyéb tenger gyümölcseivel, de még mindig a kagyló vezetett. – Végeztem. Mehetek? – néztem türelmetlenül Hizakira, mire ő bólintott, én meg már száguldottam is Kamijo felé.
- Látni akarom – robbantam be Jasmine laborjának az ajtaján, mire ő csak elmosolyodott, aztán beterelt a szobába, ahol Kamijo feküdt, és becsukta mögöttem az ajtót. – Hát… szia – ültem le az ágy szélére, amin Kamijo feküdt, teljesen kiütve. – Így se láttalak még… - tűrtem el egy vöröses hajtincset az arcából, és elmosolyodtam. – De azért jó, hogy már itt lehetek veled. Ajánlom, hogy ébredj fel gyorsan, mert már nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Unalmas az életem nélküled. Már komolyan azt érzem, hogy hiányzik, ahogy kötözködsz velem – mosolyodtam el halványan. – Kíváncsi vagyok, hogy teljesen kómás vagy-e és nem is tudod, hogy itt vagyok, vagy azért érzékeled, vagy pedig hallod, hogy milyen hülyeségeket beszélek itt összevissza, csak nem tudsz válaszolni. Majd ha felébredtél, még megkérdezem. Ne felejtsd el. Mármint ha hallod. Komolyan mondom, kezdek megőrülni – néztem le rá, aztán felsóhajtottam. – Úgyhogy légy szíves csipkedni magad, különben legközelebb már a zárt osztályon fogsz viszontlátni. Azt meg te se akarod, meg én se. Holnapután péntek… - sóhajtottam fel. – Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem… De azért remélem, hogy felébredsz addig. Már nem húzom sokáig – dőltem neki a falnak, aztán lehunytam a szemem.
Ott ültem még órákig, és beszéltem minden hülyeséget Kamijónak, elmeséltem neki a napomat, meg az előző napomat is, meg mindent, amiről úgy éreztem, hogy tudnia kell. Tulajdonképpen csak beszéltem és beszéltem azért, hogy senkinek esze ágában se legyen elszakítani minket egymástól. Nekem mondanivalóm van a számára… Már azt se tudom, mikor alhattam el, sőt az is kiesett, hogy mikor és hogyan jutottam vissza a szobába, meg hogy hogy vettem föl a pizsimet. Ezek már az őrület, vagy még csak az orbitális méretű fáradtság jelei?
A következő napom viszonylag eseménytelenül telt. Mi fontos esemény történhetett volna Kamijo nélkül? Tulajdonképpen a napom annyiból állt, hogy öltöztem, ettem, kimentem Murasakival gyakorolni, aztán kóboroltam egy ideig Daphnéval az erdőben. Délután meglátogattam Terut, Stant meg Billt az üvegházba, ami nagyon jó ötletnek bizonyult. Teru legalább szóval tudott tartani, és ha csak percekre is, de képes volt elterelni a gondolataimat Kamijóról. Meg valahogy az is megnyugtatott, hogy Bill az ölemben hortyog. Minden olyan természetes volt… Már ha természetes lehet az, hogy valaki egy üvegházban ül egy százötven éves vámpírral, az ölében egy koalával, a feje fölött meg egy ágon himbálódzó törpelajhárral.
Este, vacsora után aztán megint lementem Kamijóhoz, és megint beszámoltam neki a napomról. Én is tudtam, hogy semmi értelme, de mégis megnyugtatott, hogy elmondhattam neki. Körülbelül hajnali négyig ott maradtam vele, aztán félálomban visszatámolyogtam a szobámba, és ruhástól borultam be az ágyba.
Másnap délután kettő körül ébredtem föl. Fogalmam sincs, hogy értem el ezt a teljesítményt, mert valahogy déltél tovább eddig soha nem sikerült aludnom. Aztán ráeszméltem, hogy bizony péntek van, úgyhogy mint az őrült téptem fel a szekrényem ajtaját, és kivettem belőle a dobozt, amit már két nappal előbb kiszúrtam. Leraktam az ágyra, és kibontottam a tetején lévő borítékot. Egy levél volt benne, amit Kamijo írt. Az állt benne, hogy Hizaki másnap bált rendez, és nekem el kell mennem rá. Mondanom sem kell, másra se vágytam, mint erre, de hát ha Kamijo ezt akarja, legyen…
Miután végigolvastam a levelet, levettem a doboz fedelét, amiben csak egy cetli volt, miszerint Hizakinál van az ajándékom. Hát… köszi…
- Szia – jelent meg hirtelen előttem Hizaki. – Látom, megtaláltad. Kinn van az asztalon az ebéded, ha végeztél vele, akkor behozom neked az ajándékodat – mosolygott rám, aztán eltűnt. Én meg kimentem, ettem, aztán bementem.
Mikor beértem, Hizaki az egyik fotelban ült. Kérdőn néztem rá, mire ő az ágyra mutatott. Amikor odanéztem, megláttam, hogy egy ruha fekszik rajta. Egy gyönyörű ruha. Egészen olyan volt, mint Anne Hathaway piros ruhája a Neveletlen hercegnő kettőben, csak sötétebb vörös. Mikor megláttam, majdnem elsírtam magam, annyira szép volt. A ruha mellett volt még egy gyönyörű nyaklánc, egy karkötő, a földön pedig egy pár a ruhához illő cipő.
- Tessék – jelent meg hirtelen előttem Hizaki, és a kezembe adott egy levelet, amit azonnal feltéptem.
Kamijo azt írta, hogy reméli, tetszik nekem a ruha, és sajnálja, hogy nem láthat benne, már ha nem láthat benne. És hogy mivel Hizaki báljára csupa vén perverz jakuzafőnök fog jönni, vegyem magam mellé Terut vagy Yukit, vagy mindkettőjüket testőrnek. És majd jelezzem neki, ha bárki akár egy ujjal is hozzámérne, mert annak letépi a fejét. Itt zárult a levél. Könyörgöm, ébredj föl holnapig…
- Murasaki már ott van az istállónál, és rád vár – mosolygott rám Hizaki, aztán eltűnt. Én beakasztottam a ruhámat a szekrénybe, és már mentem is ki Murához.
A lovas órát Murasakival most két órásra nyújtottuk, mert egyszerűen képtelenek voltunk őt lekönyörögni a lóról Yukival. Persze a második óra után meg már majdnem lefordult a lóról, úgy elfáradt. Visszakísértem a szobájába, aztán visszamentem az istállóba, és tettem Daphnéval egy kört a parkban. Egy jó nagy, négy órás kört. Miután megint visszamentem a kastélyba, vacsoráztam, rendbe tettem magam, és már száguldottam is le Kamijóhoz.
Most nem maradtam nála olyan sokáig, mert egyrészt a fél napot átaludtam, és nem volt mit mesélnem, másrészt meg Hizaki befogott segíteni az előkészületekben másnapra, úgyhogy korán kellett kelnem. Így hát nagy nehezen bár, de éjfélkor elbúcsúztam Kamijótól, visszamentem a szobámba, és lefeküdtem aludni.
Másnap Hizaki elintézte, hogy annyi dolgom legyen, hogy gondolkodni se legyen időm, amiért kifejezetten hálás voltam neki. Egyre jobban nyomasztott az, hogy Kamijo nem ébred fel, de láttam rajta, hogy őt is. Mind a ketten úgy dolgoztunk, mint egy gép, és egész nap föl-alá futkostunk a palotában. Este hatkor aztán beterelt a szobámba, hogy álljak neki készülődni. Épp hogy végeztem, ő felbukkant a szobámban, leültetett az ágyra, aztán nekem esett azzal a rengeteg hajbeállító cuccal, amit magával hozott. Körülbelül egy órát szenvedett a hajammal, én meg már nem értettem, hogy mi tart neki ennyi ideig, de mikor megnéztem a tükörben, megállapítottam, hogy elég jó lett az eredmény.
Ezután Hizaki is elment készülődni, nekem meg azt mondta, hogy nyolcra legyek a bálteremben. És mit csináltam én a szabad egy órámmal? Hát persze, hogy azonnal rohantam le Kamijóhoz. Leültem mellé az ágyra, és most kivételesen nem szóltam semmit, csak figyeltem őt. Azon gondolkoztam, hogy mikor lesz már vége ennek az egésznek, hogy mikor fogom végre visszakapni őt? Elegem volt a folytonos aggódásból
Nyolc előtt pár perccel aztán megjelent Teru az ajtóban. Azt mondta, hogy fel kell mennem, különben Hizaki leszedi a fejemet. Fogalmam sem volt, hogy miért kellek neki ennyire, csak később jöttem rá, hogy valószínűleg azért, mert ő is ideges Kamijo miatt, és igyekezet lefoglalni valamivel… akármivel, hogy ne kelljen folyton rá gondolnom.
Mondanom sem kell, a bál szörnyű volt. Egy rakás vén tata csorgatta utánam a nyálát, és egyik-másik vetette is volna rám magát, csak olyankor Hizaki valahogy mindig ott termett, és elterelte őket eredeti terveiktől. Ezen felül Teru is folyton körülöttem cirkált, Yukival együtt. Amúgy se értem, hogy miért nem elég ezeknek a jakuzáknak az a rengeteg randa plázacica, aki körülveszi őket. Végül aztán megelégeltem az egészet, és kimentem a bálterem erkélyére. Teru is kijött utánam.
- Aggódsz Kamijo miatt, igaz? – támaszkodott neki ő is a korlátnak.
- Igen – néztem el a semmibe. – Nem is kicsit. Jó lenne, ha már… – hirtelen sikítás hangzott a teremből, aztán egyre több és több.
- Kamijo felébredt – jelent meg előttem hirtelen egy halára rémült Hizaki.
- Az most nem jó, igaz? – néztem rá rettegve.
- Leviszem – mondta Teru.
- Nem lehet… elzárta a lejáratot. Vidd vissza a szobájába, én is megyek, itt már nem lehet mit tenni – Teru hirtelen felkapott, aztán már a szobámban is voltam. Erőtlenül rogytam le az ágyra. Minden annyira hirtelen jött… Az egyik pillanatban még azon aggódom, hogy mikor ébred végre föl Kamijo, a következőben ő meg már sorra öldösi az embereket a bálteremben. Most pedig négy harcra kész vámpír áll körül engem, meg Murasakit, akit idő közben Jasmine hozott be a szobámba.
- Most… mi történik? – pislogott rám értetlenül Murasaki. – Miért kellett ide jönnöm? És hol van Kamijo-san? Már négy napja nem láttam…
- Ne aggódj, Murasaki, nem lesz semmi baj. Aludj csak – simogattam meg a kislány haját, aztán ráhúztam a takarót. Miközben beszéltem hozzá, legszívesebben elsírtam volna magam. Szerencsére mura pár perc múlva elaludt, úgyhogy nem vehette észre, mi történt körülötte.
Ugyanis ahogy a bálteremből elfogytak az emberek, berobbanta a szobámba egy teljesen őrült tekintetű Kamijo. Semmitől nem féltem annyira, mint akkor tőle. Hizaki már vetette is volna rá magát, de ő persze sokkal gyorsabb volt. A következő másodpercben én már az erkélyen álltam, Kamijo szemfogai a nyakamba mélyedtek, én meg éreztem, hogy egyre csak gyengülök,a vér folyamatosan áramlott ki a nyakamból. Kamijo erősen tartott, csak ez volt az oka, hogy nem estem össze. De már éreztem, hogy közel a vég, és nem húzom sokáig.
- Szeretlek… - suttogtam Kamijo fülébe, aztán elsötétült előttem a világ.
*
- Mit csináltál vele, te idióta? – ordított rá egy szőke hajú férfi a vele szemben álló vöröses hajúra, aki egy alélt lányt tartott a karjaiban. A szeméből patakzottak a könnyek. Nem csak neki, a mellette lévő szürkés hajú fiú szintúgy könnyezett.
- Megölted Hazelt! – ordított rá a szürkés hajú is, a velük szemben lévő pedig lenézett a karjaiban lévő lány élettelen testére, amiben már egy csepp vér sem maradt.
- Rose… - motyogta szinte öntudatlanul, aztán eddig hófehér szemei barnává váltak, hosszú karmai visszahúzódtak, és eleredő könnyei áztatni kezdték a lány vérvörös ruháját.
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Nenju
Chunin
Nenju


Hozzászólások száma : 129
Join date : 2011. Aug. 06.
Age : 29
Tartózkodási hely : TARDIS

Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: Epilógus   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitimeSzer. Aug. 10, 2011 9:30 pm

Fáj… Szörnyen fáj a nyakam.
Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott, mikor kissé magamhoz tértem. Aztán megpróbáltam kinyitni a szemem, ami nagy erőlködések árán sikerült is. Úgy éreztem, ez életem legnagyobb teljesítménye. Nem láttam semmit a szobában, teljesen sötét volt, csak azt éreztem, hogy valaki a karjaiban tart.
- Rose… - hallottam meg egy gyenge, elgyötört, teljesen kétségbeesett hangot, aztán éreztem, hogy még erősebben szorít magához, és az arcát a hajamba temeti. – Rose… - motyogta, én pedig felnéztem rá.
- Ezek szerint nem haltam meg – mosolyodtam el halványan. Ez volt a legtöbb, amit most ki tudtam hozni magamból.
- Csak egy kicsit – sóhajtott fel. Láttam, ahogy könnyek patakzanak végig az arcán.
- Még nem is láttalak sírni – emeltem föl a kezem, és az arcára fektettem. Ő rátette a sajátját az enyémre.
- Gyűlölöm magam – motyogta, miközben tekintete a semmibe révedt.
- Így is, úgy is ide lyukadtunk volna ki, nem? – vettem el a tenyerem az arcáról, aztán a mellkasára fektettem. Már könnyebben tudtam mozogni, éreztem, ahogy szép lassan visszatér belém az erő, bár még mindig szörnyen fáradtnak éreztem magam.
- De nem volt választásod… Sőt, majdnem megöltelek, és ha csak egy másodperccel később…
- Nem érdekel… Engem már nem érdekel, hogy történt. Nekem csak az számít, hogy örökké veled maradhatok – mosolyogtam rá, aztán a vállára hajtottam a fejem.
- Húzod a hajam – mosolyodott el játékosan, mire én értetlenül néztem föl rá. Csak akkor vettem észre, hogy a haja sokkal hosszabb, mint volt előzőleg. Finoman végigsimítottam az egyik hosszú, hullámos tincsen, ami a derekáig leért. – Tetszik?
- Nem tudom… nem látom rendesen.
- Akkor használd az új szemed. Már én is kíváncsi vagyok rá, milyen színű.
- És azt hogy kell?
- Csak hunyd le a szemed, és koncentrálj. Magadtól rá fogsz jönni, hogy kell, és utána már magától megy.
- Értem – motyogtam, aztán tettem, amit mondott. Igaza volt, azonnal megéreztem, amikor a vámpírszem átvette a régi helyét, és tudtam, hogy legközelebb már könnyen sikerülni fog.
- Milyen színű? – néztem fel Kamijóra.
- Gyönyörű – mondta réveteg tekintettel, miközben a szemeimet figyelte.
- És ezt egy kicsit objektívebb megközelítésből…?
- Vörös… mint a rózsák – adott egy puszit a homlokomra. – Na és az én hajam milyen?
- Nem is tudom, olyan… fura – mértem végig a hosszú tincseket, amik kicsit világosabb árnyalatban pompáztak, mint eddig. – De azért tetszik.
- Így még jobban hasonlítok Lestatra, igaz? – húzott közelebb magához.
- Arról volt szó, hogy Lestat hasonlít rád – hallottam, ahogy halkan felnevet. – Mennyit voltam én kómában, hogy így megnőtt a hajad?
- Két napot. Gyorsan túl voltál rajta.
- És neked két nap alatt így megnőtt a hajad? – néztem rá kérdőn.
- Vámpír vagyok…
- És az erőd a hajad hosszára is kiterjed?
- Valahogy úgy… Ilyen volt eredetiben. De ha most így mászkálnék az utcán…
- Értem – mosolyogtam rá, aztán a vállára hajtottam a fejem.
- Kamijo… - néztem föl rá egy kis idő múlva.
- Hm?
- Tulajdonképpen hol is vagyok én most?
- Az én szobámban. Ezt teljesen el lehet sötétíteni nappal is, úgyhogy nem kell lent lenned a pincében…
- Abba bele is őrülnék – sóhajtottam fel, aztán fáradtan a vállának dőltem.
- Pihenj csak – adott egy puszit a hajtincseim közé, aztán felhúzta rám a takarót, én meg nemsokára elaludtam.
Mikor legközelebb felébredtem, még mindig Kamijo karjaiban voltam, de éreztem, hogy már többen is mozgolódnak körülöttem. Az erőm már szinte teljesen visszatért, nem éreztem úgy, mintha minden végtagom ólomnehéz lenne.
- Most itt hagylak egy kicsit – suttogta a fülembe Kamijo, aztán eltűnt. A következő pillanatban meg már Teru ült mellettem az ágyon, és szorosan átölelt.
- Felébredtél – mosolygott rám szélesen.
- Hát… úgy tűnik – mosolyogtam vissza rá.
- És már te is vámpír vagy… Közénk tartozol.
- Igen… - ahogy ebbe belegondoltam, boldogság töltött el. Örökké itt élhetek majd Hizakival, Teruval, Jasminnel, Yukival, Murasakival és… Kamijóval. Tudtam, hogy mi ketten sokszor fogunk még egymás agyára menni, de e nélkül unalmas lett volna az életem.
- Hát te is megvagy – jelent meg az ajtóban Hizaki, én meg felnéztem rá. Csak ekkor tűnt fel, hogy már a saját szobámban vagyok. Bizonyára beesteledett.
- Úgy tűnik – sóhajtottam fel, és nekidőltem a falnak. - Hizaki…
- Hm?
- Elmondod, hogy mi történt, miután…?
- Persze – mosolyodott el, aztán ő is leült mellém az ágyra. – Nem tudom pontosan, mi történhetett, ami miatt visszatért Kamijo öntudata, csak azt tudom, hogy abban a pillanatban nagyon meg akartam ölni.
- Nem csak te – motyogta Teru.
- Szóval… Épp készültem volna nekiugrani, amikor megjött az esze, lenézett rád, aztán elsírta magát, és eltűnt veled. Nem akartam utánamenni, mert gondoltam, mire készül, és nem hittem, hogy jót tenne neki, ha még én is piszkálnám pluszba. Legközelebb csak akkor láttunk titeket, mikor felvitt a szobájába. Azóta tulajdonképpen… semmi nem történt, mindenki jött-ment a palotában, és várta, hogy felébredj. Azt tudom, hogy Kamijo semmit nem aludt, mióta átváltoztatott téged. Szörnyen aggódott miatta, hogy túl későn csinálta, és nem fog sikerülni. De aztán megint elkezdett dobogni a szíved, akkor kicsit megnyugodott. Szerintem még most is azon gondolkozik, hogy mi rossz történhet veled.
- Már nagyon azt akarja, hogy húzzunk végre el innen – mosolyodott el Teru, én meg csak értetlenül néztem rá.
- A harc óta még nálam is jobban tud gondolatokat olvasni. A legerősebb vámpírokét is meghallja.
- A tiédet is – mosolygott rám Teru. – De most már tényleg jobb lenne mennünk, különben Kamijo valami nagyon rosszat fog tenni velünk… Szia, Haze – mosolygott rám, aztán eltűnt.
- Vigyázz magadra – mondta Hizaki, és ő is követte Terut a… valahová.
Azt gondoltam, hogy amint elmennek, Kamijo már ront is be a szobámba, de nem így lett. Úgyhogy felálltam az ágyról, és odasétáltam az erkély ajtajához. Csak akkor tudatosult bennem, hogy még mindig a báli ruhámban vagyok, és megfordult a fejemben, hogy talán át kéne öltözzek, de nem tettem. Csak kisétáltam az erkélyre, és rátámaszkodtam a korlátra, onnan figyeltem a fölöttem ragyogó csillagokat és a Holdat. Soha olyan szépnek nem láttam őket, mint akkor.
- Szia – hallottam meg Kamijo hangját a hátam mögül, aztán ő odasétált mellém. Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam. Megint olyan 17. századi ruhákban volt, mint amilyenben már többször is láttam, de most így, a derékig érő hajával még sokkal vámpírosabb volt, mint bármikor máskor. – Hoztam neked valamit – fogta meg a kezem, és beletett egy gyönyörű rózsát. Sötétebb vörös volt, mint a többi, amit kaptam tőle, olyan színű volt, mint annak a széle, amit az én lakásomból hozott el. Ahogy megfogtam, éreztem, hogy az egyik tüske megszúrja az ujjam, és kicsordul egy kis vér. Kamijo az ajkához emelte az ujjamat, és lecsókolta róla a vércseppet. – Jó érzés, hogy már nem golyózok be tőle – mosolygott rám. – De még mindig ugyanolyan finom illata van… - Ezzel elengedte a kezemet, aztán ő is felnézett az égre. – Szépek, nem igaz?
- De, igen… - mosolyodtam el halványan.
- Vannak olyan csillagok, amiknek a fénye csak akkor ér el hozzánk, amikor azok már meghaltak. Furcsa, nem?
- De, igen… - mondtam kissé zavarodottan. – Meg foglak én ismerni téged valaha úgy igazán? – fordultam felé, aztán ő is felém.
- Nem tudom – fonta az egyik karját a derekam köré, és kicsit közelebb húzott magához. – De most egy egész örökkévalóságnyi időd lesz rá – mosolyodott el halványan, aztán óvatosan megérintette az arcomat, eltűrt egy szemembe lógó hajtincset, aztán finoman felemelte az állam, és közel hajolt hozzám. – Én is szeretlek – suttogta az ajkaimba, aztán…
Megcsókolt…
Vissza az elejére Go down
http://nenjunobara.blogspot.com/
Ajánlott tartalom





Ascendead Mastert  by Nenju Empty
TémanyitásTárgy: Re: Ascendead Mastert by Nenju   Ascendead Mastert  by Nenju I_icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Ascendead Mastert by Nenju
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ANIME FOREVER!!! :: Egyéb :: FANFICTIONS-
Ugrás: